2008. június 6. | déka

Klasszikusok | Genesis: The Lamb Lies Down On Broadway

Egy nagy progrock-konceptlemez meghallgatására, elemzésére vállalkozni (pláne) merész húzás. Az elborult elméjű zenészek nagy korszakában a Genesis Lamb Lies Down On Broadway-e kőkemény torazin-injekcióként pont úgy hatott, mint a Yes, vagy a King Crimson agymenései. Nagyszerűen, koncepciózusan, kimunkáltan, és bonyolultan, egy komplex álomvilágot teremtve, tehát halandóknak csak fenntartásokkal ajánljuk.

A hatvanas években, Amerikában akadt egy olyan kezdeményezés, hogy az őrülteket – nyilván, mert valójában nincs is velük semmi baj – ki kell engedni a mosolygóból, hogy visszailleszkedjenek a békés, vidám társadalomba, mely bizonyosan gyógyító szeretettel fogja őket körülvenni. Ennek eredményeképpen a hippi-korszakban szép számmal működtek különböző, (már szabad) elmeroggyantak által vezetett és kitalált szekták, és egyesek - humorosan - a progresszív rockzene óriási sikerét (és egyáltalán létezését) is e jelenség számlájára írják.

Mi kapásból meg tudjuk cáfolni azt, hogy a Genesis tagjai őrültek lettek volna, mivel ők angolok, hiába kötik őket sokan az Egyesült Államokhoz. Ez persze még nem elég bizonyíték. Többet mond, hogy mai napság is akad progrock revival, vagy ha úgy tetszik, posztprog mozgalom, elég, ha a Mars Volta költői munkásságára, a Muse kommerciális sikereire, vagy akár a Coheed and Cambria, a Wolfmother és a Tool stilizált zúzására gondolunk.

Mikor az újhullámos prog rajongói elkezdenek kutatni a gyökerek után, rálelnek az Emerson Lake és Palmer-re, a Pink Floydra, a Can-re, a Soft Machine-ra, és a többiekre, akik már 30 éve próbálják lerombolni a pop-os verze / refrén / verze / refrén / híd / refrén sablont. Ekkor felfedezik a Genesis-t is, mely, mint a legtöbb hetvenes évekbeli prog-dinoszaurusz, szintén hatvanas évekbeli pity-putty popbandaként kezdte, s ez korántsem jelent igénytelen alapokat.

A főként billentyű-centrikus, egyszerűbb Bee-Gees- ill. Beatles-szerű dalokat a pőre, avagy torzított gitár bekapcsolódása révén, hamar bonyolultabb nóták követték, így második lemez, az 1970-es Trespass már kőkemény artrock. Miután pedig Phil Collins és Steve Hackett (aki egyébként a Van Halen-nel elhíresült „tapping” gitárpengetési technika virtuóza volt) bekapcsolódott, ez a vonal tovább folytatódott a nagyszerű Nursery Cryme-on (’71), és a Foxtrot-on (’72).

Ez utóbbin található a sokak szerint legkirályabb Genesis nóta, már ami a prog-érát illeti. A 23 perces Supper's Ready klasszikus prog; többtételes, mélyenszántó, és gyönyörű dallamokkal dolgozik. Ezután ’73-ban a már csúcsnak is minősíthető Selling England by The Pound-dal álltak elő. A ’74-es The Lamb duplaalbum kritikailag és a közönség részéről is vegyes fogadtatásban részesült, mégis erről szól a legtöbb kritikus, és rajongó is, ha a Genesis legcsúcsabb pillanatáról kérdezzük. Mintha ez a lemez lenne a progrock konceptalbumok csimborasszója, kvintesszenciája, maga a „Viziglanc 2000”! Nos, azt nem mondom – amit egyébként sokan felhoznak – hogy a Lamb a progrock konceptalbum archetípusa is, mert pl. a King Crimson In The Court Of Crimson King-je korábbi, 1969-es lemez, és ugyanolyan komplex és húsbavágó, úgy a szöveget, mint a zenét illetően.
                                                                                         
Ugyanez a megoszlás figyelhető meg, ha az album tartamáról érdeklődünk. Egyesek szerint az egész sztori annyi, hogy egy spleenes, puerto rico-i „punk” (aki nyilván nem a szó mai értelmében punk) a Nagy Almában lemegy az aluljáróba, és ott képzeletbeli és mitológiai lényekkel találkozik. Aztán ki is fújt.

Mások az első posztmodern rocknak tartják az alkotást; a már alapból skizo Rael (akit Peter Gabriel vezetéknevének anagrammájáról neveztek el) önmaga egy elveszett részéért indul útnak, és közben minden fontos dologgal kapcsolatban reflexió bontakozik ki; szerelem, szex, család, vallás, halál, politika, utalásokkal a görög mitológiára, Freud gondolataira, és a fogyasztói társadalomra. Vannak, akik egyenesen a Lear királyt és Jézust is belekeverik (a Rael név, és a bárány miatt)…

A mai utózmánya ennek a tudathasadásos-megmondós vonalnak a Mars Volta De-Loused In The Comatorium-ja (2003) és Frances The Mute-ja (2005), ahol megtudhatjuk, drogos lázálomban nem tanácsos sem önmagunkat keresni, sem családfakutatást végezni, ha nem akarunk véletlenül mindenkit (többek között magunkat is) megölni.

Ami miatt még a Genesis legfényesebb lemezének tekintik eme opuszt, az a hangzás és a szövegek. Valami egészen elképesztően szól, az albumon valóban a Genesis sava-borsa tündököl, és annak ellenére, hogy Tony Banksnek köszönhetően a tömérdek klasszikus utalással átitatott billentyűszólóból nem egyet kapunk, az előzőeknél nagyobb szerepet játszik a torz villanygitár-sound. Bizonyos daloknál egyébként Brian Eno is besegített különféle kütyükkel (The Waiting Room, The Grand Parade of Lifeless Packaging).

Újításként, vagy eltérésként a többi albumhoz képest annyit észlelhetünk, hogy a korábbi nagyívű dalok (több mint tízpercesek) helyett most a rövidebb nóták kapták a főszerepet az albumon, és ez kisebb, összefűződő epizódok látszatát kelti. A legjobb perceket a lemezt nyitó címadó dal energiája, a Fly On a Windshield lebegése, majd szemfelnyitó kibomlása (2:45-nél), az In The Cage masszív sodrása, és a Back in NYC tört ütemei nyújtják.

A Carpet Crawlers-be, a Chamber of 32 Doors-ba, és a Lilywhite Lilith-be mindenki elsőre szerelmes lesz, a Here Comes the Supernatural Anaesthetist a maga összevisszaságában csodálatra méltó, a Lamia és a Slipperman egész egyszerűen félelemetes, a Light Dies Down On Broadway pedig még progresszív voltához mérten is progresszív, egy előremutató mestermű. Megdöbbentő harmóniasorok, a vájt fülűek egész biztosan a szívükhöz kapnak az egyedi megoldások hallatán.

A magány és elveszettség érzésének interpretálásához egyébként nem is választhattak volna megfelelőbb helyszínt, mint New York. A Riding the Scree és az It méltó befejezést nyújt a horrorszerű magányt kifejező útnak, mely végső soron Peter Gabriel kiválásához is vezetett. Nyilván azért is klasszikus ez az album, mert a közös munka során ettől tovább már nem is juthattak, mindent kihoztak magukból, amit együtt el lehetett képzelni.

Virtuóz, és mély jelentéstartalmú zenét és technikát egy tanulságos és költői történettel tökéletessé téve, ami mellé Gabriel színházat is mellékelt a koncerteken, színes és bizarr maszkjaival, jelmezeivel. A zenekari és fiktív káosz azonban elillant a félénk (avagy túlságosan is exchibicionista?) énekes kiválásával. Persze ezt soha senki nem bánta meg, hiszen mindannyian tudjuk; ahol véget ér a káosz, ott kezdődik a teremtés.

déka

A MyMusic értékelése: 8/10

Genesis: The Lamb Lies Down On Broadway
(1974, november 18. 23 szám - 95:17, Charisma/Atco)

1. "The Lamb Lies Down on Broadway" – 4:50
2. "Fly on a Windshield" – 4:23
3. "Broadway Melody of 1974" – 0:33
4. "Cuckoo Cocoon" – 2:12
5. "In the Cage" – 8:13
6. "The Grand Parade of Lifeless Packaging" – 2:46
7. "Back in N.Y.C." – 5:43
8. "Hairless Heart" – 2:13
9. "Counting Out Time" – 3:40
10. "The Carpet Crawlers" – 5:15
11. "The Chamber of 32 Doors" – 5:41

1. "Lilywhite Lilith" – 2:42
2. "The Waiting Room" – 5:25
3. "Anyway" – 3:08
4. "Here Comes the Supernatural Anaesthetist" – 3:00
5. "The Lamia" – 6:56
6. "Silent Sorrow in Empty Boats" – 3:07
7. "The Colony of Slippermen (Arrival - A Visit to the Doktor - Raven)" – 8:14
8. "Ravine" – 2:04
9. "The Light Dies Down on Broadway" – 3:33
10. "Riding the Scree" – 3:56
11. "In the Rapids" – 2:24
12. "It" – 4:17

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

Kommentar

sakurada	2008. okt.. 1.  12:14	1
Adrian Belew, a King Crimsons frontembere október 15-én a Trafóban!

Teljes fórum