2008. május 1. | déka

Klasszikusok | Apollo Four Fourty: Electro Glide in Blue (1997)

A tapasztalat azt mutatja, hogy a testvérpárok jó zenéket szoktak kreálni. Erre példa a Beach Boys, az Oasis, persze vannak kivételek is (All Saints), de az Apollo 440 esetében is igaz a forma, a Gray tesók többnyire színvonalas alkotásokat tudhatnak maguk mögött. Ezek között az Electro Glide in Blue is teljes joggal foglal helyet.

Millenium Fever (1994) névre hallgató első próbálkozásuk, mely előtt többnyire remixeket készítettek (pl. Lenny Kravitznek és a U2-nak), egy a posztmodernista Jean Baudrillard előtt tisztelgő dance-rock szoborcsoportozat, és (intelligens volta ellenére) sikeresen birkózott a brit poplistákon és a táncparketteken akkortájt fellelhető rengeteg kisplasztikával. A valódi sikert és nemzetközi elismerést is azonban nem ez, hanem az általunk kiemelt, 1997-es második album hozta meg, melyet már nem Apollo 440, hanem Apollo Four Fourty néven adtak ki.

Nem valószínű, hogy a ’96-os névváltoztatás eredményeként, de az Electro Glide in Blue minőségében ugrik egy fokot, és bár továbbra is keverednek a dance, a rock, a pop, reggae és metal elemek, formáiban letisztultabb mű. Ezt inkább egy kubista jellegű „hagyományos menzás” piskótakockának kell elképzelnünk. Sehol egy kitüremkedés, minden pontosan kiszámított (de nem kiszámítható), a teljesen egynemű szárazanyagot pedig az absztinensek dolgát megnehezítő míves csokoládéöntet fedi. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a lemez uncsi. Éppen ellenkezőleg. Sok-sok piros pont érte. Ha a leggyengébb láncszemet keressük, igencsak nehéz dolgunk akad.

A kezdő Stealth Overture (Elizabeth Gray énekével), melynek párja a záró Stealth Mass in Fm – annak ellenére, hogy hangzásáról manapság szinte már mindenkinek valami angyalos film, esetleg a Gyűrűk Ura betétdala ugrana be – egyáltalán nem lóg ki a koncepcióból, nem mesterkélt, és meglepően jó ráhangolóként szolgál a (nagyon okosan a második helyre pozícionált) Ain’t Talkin’ ’bout Dub előtt. Ez utóbbi akkora slágerré vált, hogy csak na.

Ha a kilencvenes években szocializálódó fiatalok nagy részének lepörgetjük a felvételt, számos egyén azt fogja mondani, hogy „igen, igen…ööö…ismerem a számot, de nemtom mi ez”, vagy valami hasonló. A „magyar Y generáció” tagjainak (többek között nekem is) aztán beugrik a téma: egy zenei műsor szignálja volt a dal alapjául szolgáló Van Halen riff (az Aint’t Talkin ’bout Love című számukból kopizták ki Apolloék a részletet). Mi volt ez a műsor? Segítek. „B”-vel kezdődik, és „ravo Tv”-re végződik. Nos, ha - pörgős ritmusával, okosan választott riffjével és az ennek remek balanszot teremtő lágy trombitahangjával - nem lett volna ennyire fasza ez a szám, nyilván nem választják egy tv-show szignáljának és égetik bele megannyi tévé előtt nyálát csurgató lurkó elméjébe.

A harmadik szám, a Dub-ot szinte kiskutyusként követő Altamont Super-Highway Revisited olyasmi, mint a tantrikus szex. Végig szinten tart, de azt nagyon magas fokon. Külön finomság a bluegrasses téma, és a villanygitár-herfli unisono. Észre sem veszed, hogy több mint hat perces. Hibát nem találsz a címadó Electro Glide in Blue-ban sem, ahol vendégként Ewan MacFarlane énekel igen pontosan. Nyolc és fél perces hosszával ezt az opuszt sem lehet popos darabnak nevezni, mégis meg kell tennünk, mert annyira fülbemászó (hogy utálom ezt a szót…de itt nem lehet mást mondani), és a billentyű – ének – dob triász lassú ringása végig annyira magabiztosan vezeti a hallgatót, amint azt csak a rádióbarát, gyorsabb és kevésbé tartalmas nóták szokták.

Ha mindenáron azokat a bizonyos szőrszálakat akarjuk hasogatni, akkor erre terepet nyújt(hat) a Vanishing Point, bár ez is érdemel dicséretet szépséges gitárszólójáért, és igencsak hangulatteremtő dalvégi zajkoktéljáért. Amúgy az embernek el is megy a kedve a köcsögösködéstől, mikor meghallja az ezt követő Tears of The Gods kezdő ütemeit. Ezek olyan szinten ütnek, mint bizonyos arcoknak a Radiohead felfedezésének élménye, a keverés is irgalmatlanul kúl, ezért még a leghypovérűbb hallgatónak is ritmusra kezd billegni a feje (keze, lába, egyéb testrésze). Ja és a szöveg „se rossz”; „Hey, what’s that shit?!/ The Tears of The Gods”.

Ezután, hogy biztosan még csak el se kezdjünk unatkozni, egy brutális videojátékzenével lepnek meg minket, a Carrere Rapida-val. Most tessék meglepődni; ez tényleg jó! Személy szerint nem köt le a Playstation (ez a szám a Rapid Racer nevű játékhoz készült), de ha ilyen zenék vannak, akkor lehet, hogy érdemes egy kicsit ott is körülnézni.

A felkérés nem is véletlen, az Apollo 440 zenéjét ugyanis valamilyen titokzatos oknál fogva gyakran filmek (Lost in Space), játékok (FIFA 2000, S.W.A.T., Pókember, stb. játékok zenéje fűződik a nevükhöz az említett mellett.), vagy tv-műsorok (lásd fent) kapcsán ismerheti meg a nagyérdemű. Ez a rendkívül titokzatos ok valószínűsíthetően mindössze annyi, hogy a fiúk előszeretettel használják az emberi hangot is sample- és groove-forrásként. Ha ebből a szemszögből nézzük, nevezhetjük zenéjüket tisztán instrumentálisnak is, melyben a „humán erőforrás” csak egy hangszer a többi közül.

A Krupa, bár irgalmatlan sláger volt és biztos jól lehet rá riszálni a parketten (az 1935-ös Sing Sing Sing c. igen izgalmas felvétel vázát veszi át a dallam és az egész szám ritmikáját illetően), ám a swingnótával való finom hasonlóságot leszámítva zeneileg nem mond sokat.  Számomra azonban azért kellemes kis dal, mert becsülendő ritkaság, hogy valaki ’97-ben egy dance-számban Gene Krupának (az amúgy is legendás jazz arcnak) csinál reklámot; „now back to Gene Krupa’s syncopated style”.

A lemez, ahogy közeledik végéhez, különös fékezési folyamatba kezd. Mintha érezné, hogy sok lesz ez a fülnek, az esztétikailag is kielégítő élményhez le kell lassulni. Valóban kompakttá válik így az album, a White Man’s Throat kellemes lounge kis hangfogós trombitával, és hidegrázós szintihanggal, a Pain in Any Language a kiadást meg nem érő Billy MacKenzie énekével és lágy hömpölygő témájával simán filmzene (de a betegebb, szomorúvégű művészfilm fajtához illik inkább), a záró Stealth Mass in Fm pedig annyira éteri, hogy mikor 1997. augusztusában, Diana hercegnő halála miatt a BBC visszafogott és mélyebb, spirituálisabb zenéket sugárzott egy teljes napig, ez a szám többször is előfordulhatott a playlisten.

Bajom csak annyi ezzel az albummal, hogy nekem kissé homogén, mintha egy masszív tömb lenne az egész; tulajdonképpen nem lehet körülhatárolni kiemelkedő pontokat. Ez abból a szempontból jó lehet, hogy elmondhatják róla igen okos kritikusok, mennyire „egyben van” meg a „kiforrott stílus”, ugye. Akinek ez zeneiség bejön, az egekbe emeli a lemezt, mert tényleg alig található rajta gyenge pillanat, ellenben ettől még nem biztos, hogy hosszú távon is megállja a helyét. Most, tizenegy évvel az Electro Glide in Blue kiadása után sem lehet teljes biztossággal kijelenteni, hogy klasszikus. Az viszont igaz, hogy összehasonlítva egy stílusban kissé (kiadási évszámban meglehetősen) hasonló Prodigy lemezzel (The Fat of The Land, 1997), majd’ ugyanoly erős merítés, a rengeteg bennfoglalt fogós számnak köszönhetően. Egy zűrzavaros évtized hiteles szűrlete.

déka

A MyMusic értékelése: 7/10

Apollo Four Fourty: Electro Glide in Blue
(1997. március 03.  11 szám - 71:55, Epic/550 Music (US), Sony Music (UK))

1. Stealth Overture (instrumental) – 1:00
2. Ain't Talkin' 'bout Dub – 4:30
3. Altamont Super-Highway Revisited – 6:33
4. Electro Glide in Blue – 8:36
5. Vanishing Point – 7:27
6. Tears of the Gods – 6:18
Dialogue: Charles Bukowski
7. Carrera Rapida (Theme from Rapid Racer) – 6:48
8. Krupa – 6:15
9. White Man's Throat – 4:54
10. Pain in Any Language – 8:40
Vocals: Billy Mackenzie
11. Stealth Mass in F#m – 7:03
12. Raw Power – 4:19

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

Hozzászólások

marci	2008. máj.. 2.  03:54	1
„now back to Gene Krupa’s syncopated style” - ezt amúgy ugye a Taxisofőrből samplézték ki, ott van egy vak utcai dobos, ő nyomja, és a szám alapja is az ő játékának pár részlete. egyébként én is teljesen így vagyok az albummal.

Teljes fórum