2020. szeptember 5. | Jam

A tuskóság trendi! - Emmure – Hindsight

Emmure – Hindsight (2020) | Nyolcadik alkalommal mondja meg Frankie Palmeri a frankót mindenkinek és talán senki nem lesz meglepve, amikor azt mondom, hogy markánsan azért nem változtak meg a játékszabályok az elmúlt másfél évtizedben. Szóval nyugodjon le mindenki, ismét el lesz küldve a fél világ a p***ába!

Egyértelmű, hogy nem azért ül le valaki Emmure-t hallgatni, mert a kifinomult arpeggio-k és a mélyenszántó, filozofikusan elgondolkodtató lirizmus párosától várja a lelki felszabadulását. Ez a banda mindig is arról szólt, hogy hogyan lehet minél mocskosabb, minél karakánabb és ami a legfontosabb, minél tuskóbb! Szerencsére, utóbbira soha nem kellett keresni a megoldást, hiszen Frankie személye garancia volt arra, hogy ha a zene nem is megy mindig akkorát, amekkorának szánták, a szövegek és a vagizás, hovatovább felxelés és a generált (kamu)feszültség más bandákkal mindig irányít a bandára annyi figyelmet, amennyivel ki lehet tűnni a tömegből. Erre nem is pazarolnék több szót, most is széles skálán csapongunk az érzések között, miközben Frankiet hallgatjuk: van, amikor mosolyra húzódik a szánk egy-egy betalált szúrástól, néha viszont konkrét szekunder szégyenérzet kerülget a „hogy lehetett ezt komolyan megírni?” zsolozsma sűrű ismételgetése közepette – gondolva itt az I’ve Scene God-ra például, de a Kornozás a Thunder Mouth végén sem semmi, még ha respectből van, akkor is. Hangilag pedig szintén a régi, bevált technikákat kapjuk folyamatosan variálva, hiszen a spoken word-ös, a rap-elős és a zseniálisan acsarkodós részek váltják egymást feltartóztathatatlanul. Ahogy már fentebb is említettem, klasszikus Palmeri.

Zeneileg már sokkal érdekesebb a lemez, ugyanis a kilenc húr nem viccel! Olyan durvulatok vannak egynéhány dalban, hogy komolyan elkezdtem félni, hogy ezután mit fog kitalálni a Messhuggah? Ne kiáltsatok blaszfémiát, eszem ágában nincs összehasonlítani a két bandát, de kezdem úgy érezni, hogy a kilenc húr kihasználtsága kezd mainstreammé válni, így nyilvánvaló, hogy a svéd ötösfogatnak ismét újítania kell majd valamit, ha még mindig úttörők szeretnének maradni. No de, visszatérve az Emmure-ra: Josh Travis talán a legjobb ’dolog’ volt, ami történhetett a parlagon maradt Frankie-vel pár évvel ezelőtt, hiszen amit az effektekkel és a breakekkel művel, az egészen szórakoztató. Tény, nagy dózisban simán össze tudnak folyni a dalok és nem biztos, hogy instrumentális verzióban sokan meg tudnák különböztetni őket egymástól, de egy olyan bűnös élvezet mégis hallgatni ezeket a mocskos mélyeket, hogy én kérek néha elnézést! A Pig’s Ear, a záró Uncontrollable Descent, a Trash Folder, a Persona Non Grata, és még sorolhatnám, olyan erőt képviselnek, amit nem feltétlenül dalírási bravúrnak neveznék, mert azért mégiscsak faék egyszerűségű döngöldékről beszélünk, de van bennük valami, amitől mégis maradéktalanul működnek. És nagyjából egyébként ez igaz az egész Emmure diszkográfiára is a szememben: nem mindig tudom megmondani, hogy mitől, de mégis működik, mert van benne valami plusz, ami a többi, hasonszőrű bandából (általában) hiányzik. Félek kimondani, hogy Palmeri az, úgyhogy ettől tartózkodnék is, maradjunk annyiban, hogy valami…

A MyMusic értékelése: 7/10

Tracklist:
01 – (F)inally (U)nderstanding (N)othing
02 – Trash Folder
03 – Pig’s Ear
04 – Gypsy Disco
05 – I’ve Scene God
06 – Persona Non Grata
07 – Thunder Mouth
08 – Pan
09 – 203
10 – Informal Butterflies
11 – Cheetah Man
12 – Bastard Ritual THURS
13 – Uncontrollable Descent