2020. szeptember 12. | Jam

A vég? Dehogy! - Currents – The Way It Ends

Currents – The Way It Ends (2020) | A második (jó, legyen harmadik a házi kiadású Life – Lost-tal együtt, de mindenhol másodikat írnak) lemezével a Currents bizonyítja, amit két éve már az I Let The Devil In EP-vel eléggé határozottan megpendített: hogy nekik bizony helyük van a jövő metalcore nemzedékének térképén. Ezt pedig kőkemény riffekkel, okos dalszerkesztéssel, fejletépős üvöltésekkel és arénákért kiáltó refrénekkel teszik.

Nem árulnak zsákbamacskát a srácok, már a felvezetésben megalapozzák a hangulatot a sejtelmes, szenvedős, de mindenképpen élvezetes nyitánnyal, majd a két húsbavágóan durva, mégis változatos és élvezetes tétellel (A Flag To Wave, Poverty of Self) lefektetik az alapokat. Már ekkor egyételmű, hogy a gitárosok (Chris Wiseman és Ryan Castaldi) és Brian Wille énekes lemezével van dolgunk, hiszen ezek a ’hangszerek’ úgy emelkednek ki a masszából, mint az Empire State Building New York látképéből. A hét húrok a földbe döngölnek, de a magas, háttérben úszó, masszív visszhanggal átitatott dallamok mégsem engedik, hogy eltemessenek (hát még a szólók, pl. a Second Skin-ben), és ugyanez igaz Brian üvöltéseire és tisztáira. Aztán, mikor már azt gondolnád, hogy oké, akkor megvan a képlet a ’durva verze-tiszta refrén’ páros képében, ez lesz a végéig, akkor jön a Kill The Ache és megmutatja, hogy itt bizony van helye az ésszel és odafigyeléssel adagolt elektronikának és a tiszta ének markáns térnyerésének is. És ha már elektronika: milyen munka az kérem, hogy a Currents sokkal szebben és igényesebben használja az effekteket a dalaiban, mint mondjuk a Make Them Suffer vagy a Betraying The Martyrs, ahol külön ember van erre a feladatra? Igényes munka, mondom én, és bevések egy hatalmas pirospontot a srácoknak!

Viszont nem mehetünk el amellett, hogy nagyon tömör lemezzel van dolgunk, akármennyire is jók a refrének, a tiszta gitáros, visszafogott részek, amikor jön a döngölde, az annyira erős és sok, hogy a végére egy kicsit azért kezd megfáradni a formula. Aztán a Better Days fogja magát és olyan gitározást mutat, hogy komolyan fel kellett tennem a kérdést magamban: EZ EDDIG HOL VOLT, GYEREKEK? Ahogy az elején említettem, jó a gitármunka, vannak jó disszonanciák és magasabb, tremolós truvájok, de a legtöbb helyen azért a mélyek vannak előtérben, aztán jön a Better Days és olyan riffet mutat, amit simán egy technikásabb deathcore/prog/djent bandánál is el tudnék viselni. Szóval szerintem jogos az, hogy ha ebből többet kapnánk, akkor az ismétlésfaktor is bőven magasabb lenne. De nem szeretném elvitatni a banda érdemeit, mert tényleg igen szépen felépített és kimunkált korongot adtak ki a kezeik közül, amit még simán elő fogok venni ezután is, ráadásul tartom azt az állításomat, hogy a jövő nagyjai között ott van a helye a srácoknak! Egyszerűen még kicsit az arányokon kell dolgozni, meg talán egy-két direktebb sláger is elférne (gondoljunk csak bele, mekkorát dobott pl. a Bury Tomorrow karrierjén egy Lionheart vagy egy An Honourable Reign!), aztán ki is van kövezve az út felfelé. Az alapok már betonbiztosak, innen már csak okosan kell építkezni.

A MyMusic értékelése: 8/10

Tracklist:
01 – Never There
02 – A Flag To Wave
03 – Poverty Of Self
04 – Monsters
05 – Kill The Ache
06 – Let Me Leave
07 – Origin
08 – Split
09 – Second Skin
10 – How I Fall Apart
11 – Better Days