Klasszikusok | The Police: Reggatta de Blanc

Stinget nemcsak azért szeretjük, mert halál laza, és nyíltan vállalja, hogy nejével swinger-klubokba jár szabadidejében. Azért is tiszteljük, mert szereti a fákat, és anno a Police-szal olyan klasszikus lemezeket tudott összerakni, mint az 1979-es Reggatta de Blanc.

Többek között. Mert ugye mindannyian tudjuk, hogy nem ez az egyetlen zseniális Police lemez. Tulajdonképpen, ami a Police üstökös szerű pályafutása alatt született, az mind zseniális anyag. Képzelhetjük, mennyire jó lehet a Reggatta de Blanc, ha ez még azok közül is kiemelkedik...

Bizony. Ha elkezdjük meghallgatni, nem csak azt vehetjük észre, hogy mennyi mindenben fejlődtek első lemezük, a ’78-as Outlandos d'Amour óta, hanem annak is tanúi lehetünk, hogy mennyire egyensúlyi alkotás hangzik el. Majdnem tökéletes harmóniában jelennek meg Copeland és Sting zenéi, illetve szövegei. Elsőre Copelandről gondolhatnánk, hogy dobosként ő a keményebb, a punkosabb, new wave-esebb vonal képviselője, míg Sting az érzelmesebb, szofisztikáltabb, jazzesebb harmóniák világában mozog, és több reggae nóta fűződik a nevéhez. Ha azonban ezt feltételezzük, tévedünk. Az Outlandos d’Amour pop-punk vonulatából megőriztek ugyan valamit, de mivel a turnén az önmagában kevés zenei anyagot hosszan eladni csak bőséges jammeléssel lehet, sokat fejlődtek, fejlődött az egész csapat ebbe az irányba, a jazz és - kényszerűen - az innováció felé.

Emiatt kell már most leszögeznünk, hogy a Police, a maga korában az egyik legfontosabb zenekarként könyvelhető el. Hol máshol találjuk meg a jazz, a punk, a rock, a pop és a new wave ennyire abszolút arányosan létrejött fúzióját? Ez a zene ugyanis nem készült, hanem létrejött. Azért is hangzik annyira természetesnek. Önmagától született meg. Ez emeli kortársai fölé. Hogy miért örökzöld? Hát klambókám, hallottál már te vashiányosan sápadt kategóriába eső, tejfölszöszi csávókat ilyen pöpecül nyomni a reggaet? Ugye, hogy nem. Hiába próbálkozott a Clash, a legjobb hipóharcos reggae lemez címet nem a London Calling (1979), és nem is a Sandinista! (1980) viszi el. A Reggatta de Blanc ezt jelenti: „a fehérek reggae-je”. Érted a csíziót. Ők is értik.

1 2 3

cimkék
- The Police

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2021. február 25.

Használj ki! | PVRIS

PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább

2021. február 14.

Machine Gun Kelly poppunk babérjai

Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább

2021. február 11.

Ez miért működik bárkinél is? | Neck Deep

Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább