2008. március 25. | déka

Klasszikusok | Talk Talk: It's My Life

Azok, akik tudják, hogy It’s My Life c. dala nemcsak Dr. Alban-nak van, azt is tudják, hogy miért nagyon fontos a Talk Talk ugyanezen címet viselő ’84-es korongja. Mi az indoklást csak egy hosszú, összetett mondatban tudnánk megfogalmazni, tele szinesztéziával, metaforákkal, és keserédes szájízzel.

Persze, annyival is letudhatjuk az indoklást, hogy „mert piszok jó”. Ennek a kijelentésnek azonban többen ellenállnának, főleg a banda rajongói közül. Tény, hogy a Talk Talk elindulása óta egy igen organikusan fejlődő zenekar volt. Eleinte úgy tűnhetett, hogy csak sodródik az árral, és a „szokásos” vonalat hozza: egy kései punkformációból átavanzsál a new wave, és az újromantikusok (normális nevükön a new romantic) mozgalmába, szintipoppal vegyített művészi dalokkal tarol. Egy időben az EMI „remek” marketingstratégiája miatt azonban beszorultak a Duran Duran sleppjébe. Első LP-jük, a Party’s Over 1982-ből, pontosan ezt a hatást mutatja.

Ezután viszont Hollis találkozott a szintén szintis Tim Friese-Greene-nel, aki egyébként még producer is volt, s ez vízválasztó eseménynek bizonyult a Talk Talk történetében. Új korszak kezdődött, hol a hajnali ködben kabátgallérját felhajtó lázadó, rezignált poéta, aki még a cigarettafüstöt is hanyagul felfelé fújja, teret adhatott mélabús lelkének, és onthatta atmoszférikus etűdjeit, noktürnjeit.

Mivel dalszerzőként is remekül tudtak együttműködni, rögtön egy közös szerzeménnyel indultak vissza a harcmezőkre, ez pedig az It’s My Life kislemezes verziója volt 1984 januárjában. Annak ellenére, hogy később ez bizonyult a Talk Talk legüdvösebb teljesítményének, mindössze a 46-ik helyre sikerült felkapaszkodnia a brit listákon. A nagylemez It’s My Life-nak hasonló kórságokban kellett megmártóznia, mielőtt nevét az egész európai ifjúság aranyba véste. Az USA-ban nem értek el annyira masszív sikereket, mint az óhazában, de egy öthónapos turnéra így is futotta a dicsfényből.

Az It’s My Life – ha a stílusát akarnánk boncolgatni – már nem is annyira a new romantic vonalon mozog, mint inkább egy afféle „popba oltott post rock-art rock” keverék felé mozdul el. A dalsémák itt is fellelhetők, ami azonban egy igen különleges ízt ad a lemeznek, az a költői kétértelműség és futurista elegancia, mely szinten minden opuszát jellemzi. Emiatt aztán nem is tekinthető átmeneti albumnak a későbbi, valóban zseniális post-rock matériák (Colour of Spring, Spirit of Eden) mellett, hanem egy tökéletes arányérzékkel elkészített mesterműként értékelhető, melyben a pop, a jazz, a romantika, és a veretes alternatív hagyományok melankolikus melódiák formájában úsznak tova a Temze hullámain. A kulcs a szerelem.

Előkészítésként a Dum Dum Girl remek választás. Slágeres-trükkös, kapós basszusjátékával és hullámzó szintitémájával szintén Hollis / Friese-Greene közös szerzeménye, de nem annyira ütős, mint az It’s My Life (szerintem főleg a refrén vesz el sokat a sungból). A tömött hangzás azonban nem fog senkit elriasztani, ugyanis rögtön a következő Such a Shame-mel beüt a bonyodalom.

Ennek a nótának, ha nem is teljes egésze, de az első másfél perce biztosan poptörténeti remekmű. Tematikája erősen a Kockavető címen megjelent ’70-es évek végi kultuszregény hatása alatt áll – ez volt ugyanis Hollis egyik kedvenc könyve (The dice decide my fate / That's a shame / In these trembling hands / my faith tells me to react / "I don't care" / Maybe it's unkind if I should change). Az „alul” zakatoló basszus-szólam tökéletesen elviszi a verzéhez képest kevésbé erős refrént, és a dal alapján most már tendenciaként jegyezhető az is, hogy a legsötétebb lelkületű számok sohasem a súlyosan zúzós hangszerelésű nóták közül kerülnek ki. Az összhatásában sötét szöveg mellett, nem annyira a borús hangszerelés, mint inkább precíz és zseniális hangzásvilág kialakítása hozza a mintaszerűen nyomasztó hangulatot. A Such a Shame mellett erre a legjobb példa a Tears For Fears Mad World-je.

Ezután egy nem sokkal vidámabb tétel, a Renée árad vénáinkba. Ez a ködös, fojtó hangulatú ballada az elmúlt, elszúrt, átfantáziált éveidről szól, és a sokat hangoztatott érvvel operál; „Az ábrándozás az élet megrontója”. Azoknak, akik nem szeretik a nagyon szomorú dallamokat, csak azért ajánlom, mert szépséges fretless bass téma vezeti végig a dalt.

Hogy ne induljunk útnak a gyógyszeres-szekrényke felé, az It’s My Life szól a következőkben. Kérdés azonban, hogy mennyire vigasztaló nóta ez a többihez képest? Bár Hollis a legerősebb éneket hozza itt, a szavak most is sajnálkozó-tétovázó érzést hagynak. Igencsak félreérthető szövege az önzésről, és a szerelem ego-leépítő hatásairól is szólhat. Egyébként, mint említettük, ez a banda legsikeresebb száma (egy Greatest Hits of New Romantic válogatásra is felkerült), legutóbb a No Doubt dolgozta fel (hozzá kell tennem, szerintem az eredeti sokkal jobb).

1 2