Kodaline: In A Perfect World | Egy hónapja jelent meg az ír Kodaline bemutatkozó albuma, In A Perfect World címmel. A zenekar már 2007-ben megkezdte pályafutását, ám akkor még 21 Demands néven koncerteztek, ám ismertté csak a névváltás után lettek, 2011-től. Első EP lemezüket (The Kodaline EP) is az új név alatt jelentették meg tavaly, ami a közönség tetszését is elnyerte, idén nyáron tehát pedig egy 11 számos lemezzel kápráztatta el rajongóit a négytagú zenekar.
Be kell valljam, hogy hónapok óta vártam ezt a lemezt, hiszen az ezt megelőző két EP alapján egy izgalmas új indie rock zenekar tűnt fel a palettán. Amikor először hallottam az All I Want című számukat, napokig a lejátszási listám élén állt, majd jött a High Hopes és a Perfect World, melyek ugyanezt a hatást érték el. Mégis, most, hogy meghallgattam az egész lemezt, hiányérzetem támadt. Nem elég az, amit kaptam, többet vártam tőlük és emiatt egy picit csalódtam. Túl sokat vártam volna? Lehet. Első lemeznek mindenesetre nem rossz, sőt kifejezetten jó, de a kislemezek alapján másra számítottam.
No de, mivel ez egy lemezkritika, lássuk hát a korongot!
A kezdés tényleg biztató, lendületes és az első négy szám igazán remek. Habár én a már ismert két számot ( All I Want, High Hopes) kicsit későbbre tettem volna a lemezen.
Az All I Want volt az első szám, amit hallottam tőlük, és még sokadik hallásra sem unom. Ez bizonyítja, hogy itt valamit nagyon eltaláltak a srácok, zeneileg tökéletesen összerakták. A finom dob, a csörgő és a zongora tökéletes harmóniában van a gitárral és az énekkel.
A következő szám, a Love like this hangzásvilága egy igazi nyári slágert idéz, a ritmusra már jár a láb. Strandolós vagy kerti mulatságokhoz ideális. Ezután jön is a másik nagy kedvenc, a High Hopes. Ez is a domináns gitárszóló miatt tetszett meg, és amiatt, ahogy ráépül az ének. Nem mellesleg a szövege is nagyon jó.
A Brand New Day igazán ígéretesen indul, izgalmas a refrén, ám valami mégis hiányzik. És innentől kezdve egysíkúvá válik az album. Jönnek a megszokott indie dalok, amik egyáltalán nem rosszak, csak már sokadjára halljuk az azonos formulákat. A lemez végére a srácok visszatalálnak a kezdeti izgalmas megoldásokhoz, én is újra figyelni kezdek a zenére. Végül a legutolsó szám, a Way Back When lesz a lemez megmentője. Zárásként ismét egy kellemes nyári muzsikát hallunk. A kórus, a csörgők, a gitártéma és a végén felhangzó fütyörészés adja meg a vidám hangzást.
Összességében nem rossz album ez, talán nekem voltak túl nagyok az elvárásaim az EP-k után. A lemez alapján ígéretes zenekarnak tűnnek, és remélhetőleg nem esnek abba a csapdába, melybe viszonylag sok indie zenekar: második albumuk rendszerint alulteljesít az elsőhöz képest.
MyMusic értékelés: 10/7,5
fzs.
Kodaline – In A Perfect World (B-Unqiue/RCA, 2013)
PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább
Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább
Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább