Kelly Clarkson: Stronger | Október végén jelenik meg Kelly Clarkson legújabb albuma Stronger címmel. A sokat reklámozott lemezről nemrég egy interjú is készült az énekesnővel, aki eddigi legjobb munkájának tekinti az összeállítást.
Miután 2010-ben meggyengült egészsége miatt fél évig szüneteltette a zenélést, a 29 éves énekesnő 2011-re újra nekilátott, hogy elkészítse azt a lemezt, amelyben – ahogy Claude Kelly fogalmaz - mindaz az „öröm, jó, rossz és csúf”, amit eddigi karrierje során átélt, szerepelni fog. A kiadvány október 21-étől Ausztrália, Belgium, Írország, Hollandia és Norvégia; 24-étől Európa többi része, az USA és Új-Zéland; 26-ától Japán, illetve 28-ától Németország Clarkson-rajongói számára standard és deluxe változatban egyaránt elérhető.
A standard kiadáson található 14 szám közül előzetesen már megjelent a Dark Side, a You Love Me, az I Forgive You, a The War Is Over, a What Doesn’t Kill You és a Mr. Know It All – vagyis a lemeznek majdnem fele. Ennek lehetséges oka, hogy az énekesnő eredeti tervei szerint 2010-re elkészült volna a „nagy mű”, a munkálatok azonban jóval tovább húzódtak, és valahogy fenn kellett tartani az érdeklődést. Ilyen értelemben a megjelenés varázsa részben elveszett. Ugyanakkor bizonyára emiatt volt szükség a deluxe kiadásra is, amelyen például a Jason Aldeannel közösen énekelt Don’t You Wanna Stay is szerepel. Ez a szám a 2011-es American Country Awards-on „az év slágere: vokál, együttes”, valamint „a legjobb videoklip: duó, csoport vagy együttműködést” kategóriákban kapott jelölést. (A díjátadó december 5-én lesz.)
A standard albumot hallgatva, egyáltalán nem probléma a dalok kategorizálása: 100% pop-rock hangzás, szokványosnak mondható szöveg, a téma pedig már unásig is az én versus te körül forog. Újra előhozza a szerelem = háború elcsépelt metaforakészletét, és miközben a független nő képét akarja megrajzolni (amiért egyébként a kritikusok félig-meddig dicsérik is), lenézővé és gúnyossá válik.
A dalok lendülete és Kelly hangja magával ragadó, ugyanakkor a piano és forte között ritkán van élvezhető átmenet, inkább csapong a hangvételek között. A Dark Side-on érezhető Pink hatása, a csilingelés pedig szerintem nem illik a témához. Az Einsteinnek semmi köze a címadó személyhez, mindössze a matematika és a szerelem közt húzott párhuzamot hivatott nyomatékosítani, és a gúnyt kiemelni.
Összességében nem látom indokoltnak azt a nyilatkozatot, miszerint az ötödik albumban Kelly valami „mást” akart. A dalokban nem sok olyan egyedi vonást találunk, ami révén azonnal felismerhetők lennének. Persze ez nem feltétlenül hátrány, de az interjúk alapján úgy tűnik, ez a nő intelligensnek akar látszani, szeretne értékesebb lenni a hétköznapi zenészeknél. Véleményem szerint ezt egyelőre nem sikerül maradéktalanul megvalósítani. Még a The War Is Over-ben sem törődik a magánérzéseken kívül semmi mással, pedig talán nem lenne nagyon elrugaszkodott a jelen társadalmában ilyesmire gondolni…
PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább
Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább
Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább