Lady Gaga: Born This Way | Eleddig tartotta magát a nézet, Lady Gagát lehet szeretni, utálni, de közömbösnek lenni iránta szinte képtelenség. Milliók pattogtak flashmobokon a zenéjére, utánozták polgárpukkasztó ruházkodási stílusát, mivel manapság zenével nem adhatja el magát az ember. Muszáj egy heti rendszerességgel beiktatott cici-és seggvillantás. Gaga azért ezt stílszerűbben és kreatívabban oldotta meg általában. Húsruha, csipkés arcfedő, zöld séró aztán kopaszság és egyebek.
Aki pedig évekkel ezelőtt a The Fame Monster által elkötelezett Gaga hívő volt, és már tűkön ült az izgalomtól, hogy a temérdek remix után mikor tér már vissza a művésznő egy friss anyaggal, annak most itt a „megváltó” hír. Megszületett a Born This Way.
Sajnos, erre az albumra eltűnt az a megmagyarázhatatlan egyediség, amely Lady Gagát kiemelte a Beyoncé, Britney, Rihanna félé tömegáruból. Polgárpukkaszt, oké, de ez a lemez kicsit tizenkettő egy tucatra sikerült. Sablon popslágerek, abból sem a legizgalmasabbak: fasza kezdet, mézesmadzag elhúzása, majd már ezerszer hallott zenei megoldások, nem túl ötletes verzékkel. Gyakorlatilag az összes szám esetében eljátssza ezt.
Azért stílszerűen a művésznő a Judas-ba adja bele a teljes szívét-lelkét, és lelhető fel a Gaga-féle híres dadogás is, csak hát a szám megszólalásig hasonlít a Bad Romance-re.
Az Americanoban pedig némi mexikói beütés is belefér. Biztos szegény Alejandro emlékére. A Scheiße-ben azért vannak kiemelkedő pillanatok, pár pillanatra az ember akár a Hajógyári sziget valamelyik dizsijében is érezheti magát, hála az ügyes keverésnek. A Bad Kids-nél olyan asszociációja támad az embernek, hogy ezek a rossz gyerekek max. egy maréknyi krétát loptak el az iskola szertárából. A Highway Unicorn-ban is saját magát koppintja a művésznő, de legalább ez egy lendületes számra sikerült.
Persze ne legyenek tévhiteink: a világ így is zabálja ezt a kicsit uncsi, kicsit összetákoltnak tűnő lemezt. Ha nem is a túl eredeti dalok miatt, de Lady Gaga személye, és főleg a köré épített mítosz miatt. A videoklipjei így is profik, és biztosak lehetünk benne, hogy az album promóciójaként előhúz a tarsolyból még egy-két balhét!
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább
Make Them Suffer – How To Survive A Funeral (2020) | Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert alapvetően bírom a bandát, viszont az előzetes dalokból nekem egyedül az Erase Me ütött csak akkorát, hogy elkezdjem várni a lemezt – plusz természetesen a lemez címe, mert az viszont telitalálat! Ebből a kétes alapszituációból pedig a végeredmény egyértelműen kibillentett, nézzük merrefelé! Tovább
Currents – The Way It Ends (2020) | A második (jó, legyen harmadik a házi kiadású Life – Lost-tal együtt, de mindenhol másodikat írnak) lemezével a Currents bizonyítja, amit két éve már az I Let The Devil In EP-vel eléggé határozottan megpendített: hogy nekik bizony helyük van a jövő metalcore nemzedékének térképén. Ezt pedig kőkemény riffekkel, okos dalszerkesztéssel, fejletépős üvöltésekkel és arénákért kiáltó refrénekkel teszik. Tovább
Emmure – Hindsight (2020) | Nyolcadik alkalommal mondja meg Frankie Palmeri a frankót mindenkinek és talán senki nem lesz meglepve, amikor azt mondom, hogy markánsan azért nem változtak meg a játékszabályok az elmúlt másfél évtizedben. Szóval nyugodjon le mindenki, ismét el lesz küldve a fél világ a p***ába! Tovább