Idén május 3-án jelent meg Jennifer Lopez új albuma, a Love?. Ennek volt a hírnöke az On the floor (feat. Pitbull), ami jól jellemzi az egész lemez hangulatát. JLO-ék két verzióban is kiadják ezt, deluxe és standard „Szerelmet?” kaphatunk. Mi a deluxe-ot választottuk.
Jennifer Lopez nagyjából egy albumon keresztül dalol a szerelemről, a táncról és az életről, olyan szövegekkel, ami kicsit közhelyes, pont ezért könnyen megjegyezhető. A Love?-on szereplő dalokkal nincs sok gond, ha bármelyik – akár ismeretlenül is - megszólalna egy szórakozóhelyen, nem állna meg a buli, és nem fordulnának ki az emberek a tánctérről. Ha valakinek bejön ez a könnyed stílus, és ki akar kapcsolni, akkor JLO ideális társ lesz ebben.
A Love? a máris híres lambadás dallal, a Pitbullal közös On the floorra indít. Keretet ad az albumnak, hogy ennek a spanyol verziójával zár, a Ven a bailarral. Viszont a Good Hit kapcsán azért szólhatna valaki JLO-nak, hogy attól, hogy bekiabálják, hogy „un, dos, tres”, attól még nem latinos egy szám. Ez a hajdan volt latin díva imidzs nyomokban sem tetten érhető a Love?-on, ami inkább popos, r’n’b-s, auto-tune-os, túleffektezett.
Az I’m into you-ban Lil Wayne-nel duettezik Jenny, meglepően sikeresen. R’n’b-s alapok, megfelelő ritmus és dallam – ennyit várhatunk az átlag JLO számtól 2011-ben. A Run the world-ről (feat. The Dream) is hasonlókat lehet mondani. Igazából ez a két dal gyönyörű példa arra, hogy megfelelő partnerrel teljesen mainstream és hallgatható számokat tudtak létrehozni, amik a saját kategóriájukban simán elmennek. Mindez azonban azt is jelenti, hogy több esetben, ha JLO csak egyedül énekel, akkor hiányzik az a plusz, amivel elérhetné ezt a szintet.
Ez alól kivétel a Papi, ami ugyancsak kiváló tánczene. Bár kicsit úgy érezhetjük, hogy ez ismerős, de talán csak azért mert a ’90-es évek végi elemekből építkezik. A Villain olyan sorokkal próbál meggyőzni, mint az „I give you my all but that wasn’t enough” vagy a „You gon’ miss me”. Lehet, hogy létezik egy dalszöveg gyártógép, ami véletlenszerűen dobja ki egymás után az elcsépelt mondatokat? De végülis nem a mély tartalma miatt fogjuk JLO albumát berakni a lejátszóba. A slágerré kikiáltott What is love-ban a kiénekelt hangmagasságok elérik a fájdalmas szintet. Engem szabályosan kirázott a hideg egy-egy hosszan kitartott résznél.
A sztárság és az ismertség nehézségeiről szól az Everybody’s girl. Azt már csak mellesleg teszem hozzá, hogy a „Let’s play a game. Let’s just pretend like you don’t know who I am” felütés és a cím alapján azt hittem, valami egészen másról lesz szó.
A Starting over elég gyenge pont a lemezen. Az egyetlen mentség az lehetne, ha max. 10 percet szántak volna a dalmegírására, a feléneklésre, meg mindenre… összesen. Sajnos, valószínű nem így volt.
Az Until it beats no more (live) egész jó bizonyíték arra, hogy nem lenne itt minden elcseszve, sőt klasszisokkal jobb is lehetne az album, ha nem torzítanák szét felismerhetetlenné Jennifer hangját, és megelégednének egy kevésbé erőltetett hangzással. Sőt, JLO igazi énekhangja - azaz a nem torzított, amit elég ritkán hallunk a Love?-on -, határozottan kellemes. Bár úgy érzem, hogy a „Never stop loving you”-nál egyfajta katarzisnak kellett volna előtörnie, de ez nálam nem jött össze.
Egyébként ebben van a kedvenc semmitmondó, unott szövegrészem: „But then you crashed through the door, to my soul. Put back all the pieces and made me home. I was living in the past. Now I'm never looking back.”
Mi se nézzünk vissza, hiszen az elkövetkező hónapokban sok JLO slágert fog még kikerülni a Love?-ról. A gyors, diszkós dalok, bólogatásra motiváló ütemmel tényleg jók, ezt a vonalat kéne erősíteni, mert tényleg ez az, amit Jennifer Lopez hibátlanul megugrik.
PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább
Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább
Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább