Lady Gaga: Born This Way | Eleddig tartotta magát a nézet, Lady Gagát lehet szeretni, utálni, de közömbösnek lenni iránta szinte képtelenség. Milliók pattogtak flashmobokon a zenéjére, utánozták polgárpukkasztó ruházkodási stílusát, mivel manapság zenével nem adhatja el magát az ember. Muszáj egy heti rendszerességgel beiktatott cici-és seggvillantás. Gaga azért ezt stílszerűbben és kreatívabban oldotta meg általában. Húsruha, csipkés arcfedő, zöld séró aztán kopaszság és egyebek.
Aki pedig évekkel ezelőtt a The Fame Monster által elkötelezett Gaga hívő volt, és már tűkön ült az izgalomtól, hogy a temérdek remix után mikor tér már vissza a művésznő egy friss anyaggal, annak most itt a „megváltó” hír. Megszületett a Born This Way.
Sajnos, erre az albumra eltűnt az a megmagyarázhatatlan egyediség, amely Lady Gagát kiemelte a Beyoncé, Britney, Rihanna félé tömegáruból. Polgárpukkaszt, oké, de ez a lemez kicsit tizenkettő egy tucatra sikerült. Sablon popslágerek, abból sem a legizgalmasabbak: fasza kezdet, mézesmadzag elhúzása, majd már ezerszer hallott zenei megoldások, nem túl ötletes verzékkel. Gyakorlatilag az összes szám esetében eljátssza ezt.
Azért stílszerűen a művésznő a Judas-ba adja bele a teljes szívét-lelkét, és lelhető fel a Gaga-féle híres dadogás is, csak hát a szám megszólalásig hasonlít a Bad Romance-re.
Az Americanoban pedig némi mexikói beütés is belefér. Biztos szegény Alejandro emlékére. A Scheiße-ben azért vannak kiemelkedő pillanatok, pár pillanatra az ember akár a Hajógyári sziget valamelyik dizsijében is érezheti magát, hála az ügyes keverésnek. A Bad Kids-nél olyan asszociációja támad az embernek, hogy ezek a rossz gyerekek max. egy maréknyi krétát loptak el az iskola szertárából. A Highway Unicorn-ban is saját magát koppintja a művésznő, de legalább ez egy lendületes számra sikerült.
Persze ne legyenek tévhiteink: a világ így is zabálja ezt a kicsit uncsi, kicsit összetákoltnak tűnő lemezt. Ha nem is a túl eredeti dalok miatt, de Lady Gaga személye, és főleg a köré épített mítosz miatt. A videoklipjei így is profik, és biztosak lehetünk benne, hogy az album promóciójaként előhúz a tarsolyból még egy-két balhét!
PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Continuer
Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Continuer
Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Continuer
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Continuer
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Continuer