Red Hot Chili Peppers: I’m With You | Augusztus 29-én, a tervezettnél egy nappal korábban jelent meg a Red Hot Chili Peppers legújabb albuma I’m with You címmel. Az együttes tizedik nagylemeze öt év „hallgatás” után látott napvilágot, és a reklámok is alaposan felcsigázták a közönség érdeklődését. A kérdés: felül tudják-e múlni korábbi sikereiket, és tudnak-e még újat mondani?
Az együttes 1983-ban alakult, és a funk metal úttörőiként kerültek be a köztudatba botrányos koncertjeik és szókimondó dalszövegeik révén. 28 éves fennállásuk során 10 nagylemezt, egy kislemezt, 51 maxit, 4 válogatásalbumot és 7 DVD-t készítettek. Zenéjük a rock mellett funk és hiphop elemekkel egészül ki, az utóbbi időben ugyanakkor mintha kezdenének ellágyulni: a funk mellől kiradírozhatjuk a metált?
A stílus persze főként a tagok beállítottságának eredménye, ilyen szempontból pedig nem csoda, ha változtak. Először Hillel Slovak gitárostól búcsúztak - elhunyt -, majd Jack Irons lépett ki. Legutóbb 2009-ben John Frusciante távozása bontotta meg a banda egységét. Jelenleg a két alapító tag, Anthony Kiedis és Flea mellett Josh Klinghoffer és Chad Smith alkotják a Red Hot-ot – az I’m with You az ő ízlésüket tükrözi.
Az új album külseje (egy pirulán csücsülő légy) modern, elgondolkodtató, összességében ígéretes. A dalcímek feltűnően hosszabbak a korábbiaknál, és az eddigi egyetemesnek mondható témákkal (Universally Speaking, On Mercury, Around the World, stb.) szemben az egyéni érzelmek felé fordulás tendenciája rajzolódik ki. A 14 dalt a szaggatottság és lendületesség váltakozása köti össze egymással, ami azonban nem feltétlenül vált előnyükre.
A szokatlanul sok érzelem, a (Red Hot viszonylatban) rengeteg lassú rész miatt leginkább a „lötyögős” szóval tudnám jellemezni az összképet. Ennél több energiát vártam tőlük és sokkal több olyan bravúrt, aminek hatására érezhető, hogy nem egy kezdő bandát hallgat az ember, hanem vérbeli profik zúznak a hangfal mögött. Néhol felbukkan egy-egy gitárszóló, de mire kirajzolódna a koncepció, visszatérnek az eredeti dallamhoz.
Szimpatikus gesztus, hogy írtak egy dalt Brendan Mullen halálára, és nagyon szépre sikerült, viszont mintha ez a balladai hangulat az egész lemezre rányomta volna a bélyegét. Az Ethiopia és a The Adventures of Rain Dance Maggie slágergyanúsak ugyan, de mindkettőből hiányolom azt a pluszt, amitől az ember újra és újra meghallgat egy zeneszámot. A várva-várt pörgés és hangerő csak a 12. számban következik be, aminek furcsamód történelmi szállóige a címe.
A korábbi dalaikkal szemben az I’m with You-ban az emberi tulajdonságokon, a világról alkotott egyéni képeinken van a hangsúly. A múlthoz és az emberiséghez való kötődés kulcsszavai jelennek meg a címekben, bár a felépítés logikáját még nem látom kristálytisztán. Tény, hogy a Red Hottól megszokott kirobbanó lendületet háttérbe szorította a melankólia, ugyanakkor egyre nagyobb teret kap a szöveg és a mondanivaló. Elképzelhető, hogy ezzel a stílussal a rajongótáboruk összetétele megváltozik, de az is lehet, hogy csak ideiglenes útkeresésről van szó – meglátjuk.
Bertoni
MyMusic értékelés: 7/10
Red Hot Chili Pappers: I’m with You (Warner Bros., 2011)
PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… A continua
Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... A continua
Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. A continua
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. A continua
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. A continua