Red Hot Chili Peppers: I’m With You | Augusztus 29-én, a tervezettnél egy nappal korábban jelent meg a Red Hot Chili Peppers legújabb albuma I’m with You címmel. Az együttes tizedik nagylemeze öt év „hallgatás” után látott napvilágot, és a reklámok is alaposan felcsigázták a közönség érdeklődését. A kérdés: felül tudják-e múlni korábbi sikereiket, és tudnak-e még újat mondani?
Az együttes 1983-ban alakult, és a funk metal úttörőiként kerültek be a köztudatba botrányos koncertjeik és szókimondó dalszövegeik révén. 28 éves fennállásuk során 10 nagylemezt, egy kislemezt, 51 maxit, 4 válogatásalbumot és 7 DVD-t készítettek. Zenéjük a rock mellett funk és hiphop elemekkel egészül ki, az utóbbi időben ugyanakkor mintha kezdenének ellágyulni: a funk mellől kiradírozhatjuk a metált?
A stílus persze főként a tagok beállítottságának eredménye, ilyen szempontból pedig nem csoda, ha változtak. Először Hillel Slovak gitárostól búcsúztak - elhunyt -, majd Jack Irons lépett ki. Legutóbb 2009-ben John Frusciante távozása bontotta meg a banda egységét. Jelenleg a két alapító tag, Anthony Kiedis és Flea mellett Josh Klinghoffer és Chad Smith alkotják a Red Hot-ot – az I’m with You az ő ízlésüket tükrözi.
Az új album külseje (egy pirulán csücsülő légy) modern, elgondolkodtató, összességében ígéretes. A dalcímek feltűnően hosszabbak a korábbiaknál, és az eddigi egyetemesnek mondható témákkal (Universally Speaking, On Mercury, Around the World, stb.) szemben az egyéni érzelmek felé fordulás tendenciája rajzolódik ki. A 14 dalt a szaggatottság és lendületesség váltakozása köti össze egymással, ami azonban nem feltétlenül vált előnyükre.
A szokatlanul sok érzelem, a (Red Hot viszonylatban) rengeteg lassú rész miatt leginkább a „lötyögős” szóval tudnám jellemezni az összképet. Ennél több energiát vártam tőlük és sokkal több olyan bravúrt, aminek hatására érezhető, hogy nem egy kezdő bandát hallgat az ember, hanem vérbeli profik zúznak a hangfal mögött. Néhol felbukkan egy-egy gitárszóló, de mire kirajzolódna a koncepció, visszatérnek az eredeti dallamhoz.
Szimpatikus gesztus, hogy írtak egy dalt Brendan Mullen halálára, és nagyon szépre sikerült, viszont mintha ez a balladai hangulat az egész lemezre rányomta volna a bélyegét. Az Ethiopia és a The Adventures of Rain Dance Maggie slágergyanúsak ugyan, de mindkettőből hiányolom azt a pluszt, amitől az ember újra és újra meghallgat egy zeneszámot. A várva-várt pörgés és hangerő csak a 12. számban következik be, aminek furcsamód történelmi szállóige a címe.
A korábbi dalaikkal szemben az I’m with You-ban az emberi tulajdonságokon, a világról alkotott egyéni képeinken van a hangsúly. A múlthoz és az emberiséghez való kötődés kulcsszavai jelennek meg a címekben, bár a felépítés logikáját még nem látom kristálytisztán. Tény, hogy a Red Hottól megszokott kirobbanó lendületet háttérbe szorította a melankólia, ugyanakkor egyre nagyobb teret kap a szöveg és a mondanivaló. Elképzelhető, hogy ezzel a stílussal a rajongótáboruk összetétele megváltozik, de az is lehet, hogy csak ideiglenes útkeresésről van szó – meglátjuk.
Bertoni
MyMusic értékelés: 7/10
Red Hot Chili Pappers: I’m with You (Warner Bros., 2011)
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább
Make Them Suffer – How To Survive A Funeral (2020) | Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert alapvetően bírom a bandát, viszont az előzetes dalokból nekem egyedül az Erase Me ütött csak akkorát, hogy elkezdjem várni a lemezt – plusz természetesen a lemez címe, mert az viszont telitalálat! Ebből a kétes alapszituációból pedig a végeredmény egyértelműen kibillentett, nézzük merrefelé! Tovább
Currents – The Way It Ends (2020) | A második (jó, legyen harmadik a házi kiadású Life – Lost-tal együtt, de mindenhol másodikat írnak) lemezével a Currents bizonyítja, amit két éve már az I Let The Devil In EP-vel eléggé határozottan megpendített: hogy nekik bizony helyük van a jövő metalcore nemzedékének térképén. Ezt pedig kőkemény riffekkel, okos dalszerkesztéssel, fejletépős üvöltésekkel és arénákért kiáltó refrénekkel teszik. Tovább
Emmure – Hindsight (2020) | Nyolcadik alkalommal mondja meg Frankie Palmeri a frankót mindenkinek és talán senki nem lesz meglepve, amikor azt mondom, hogy markánsan azért nem változtak meg a játékszabályok az elmúlt másfél évtizedben. Szóval nyugodjon le mindenki, ismét el lesz küldve a fél világ a p***ába! Tovább