A New Orleans-i blues ünnepe - Hugh Laurie

Hugh Laurie: Let Them Talk | Miért akar egy halvérű angol színész ízig-vérig new orleans-i blues lemezt készíteni? Ezt a kérdést maga Dr. House életre keltője is felteszi. Választ adni azonban nem tud rá, de nem is akar. Aki képtelen átlépni az előzőek miatt keletkezett űrt, keresse máshol a boldogságát. Aki viszont megbirkózik vele, hallgassa meg az albumot. Hugh Laurie ezt is fantasztikusan csinálja!

A kötődés a blues és a Hugh Laurie között nem új keletű. A színészt a zene először saját elmondása szerint akkor kerítette hatalmába, amikor zongora tanárnője megmutatta neki a Swanee River című Stephen Foster dal kottáját még igencsak kölyökkorában. A következő lépés egy Willie Dixon szám volt a rádióban, aztán a blues már nagyon fiatalon, csak úgy belefolyt Laurie világába.

A Let them talk című lemez, nem csak egy átmeneti hóbort, ami arról szól, hogy egy színész megint meg akarja mutatni mennyire sokszínű, ezért valami olyanba fog, amihez egyrészt nem ért, másrészt nem a szívéből jön, ezért aztán belebukik. Ez az album egy olyan sokszínű és mégis homogén anyag, amit Laurie hozzáértéssel és a blues iránti minden szeretetével vett fel, és egyetlen célja vele az, hogy mi is megszeressük a stílust, úgy ahogy ő rajong érte.

Az odaadás mellett persze az is fontos, hogy a lemez elkészítéséhez megtalálta a megfelelő embereket, kezdetnek az ismert szerző-producert, Joe Henry-t, mellé pedig olyan zenészeket nyert meg, mint Irma Thomas vagy Sir Tom Jones. Ehhez számára valamiért fontos régi, nagy blues zenésztől válogatott rapszodikus blues nótákat: J. B. Lenoir, Ray Charles és „Blind” Blake szerzeményei is megszólalnak az albumon. Ez a bravúr, ahogy a zenészeket és a már-már elfelejtett blues balladákat Laurie maga köré gyűjtötte, de javu-t okoz, még ha egy egészen kicsit is. Arra emlékeztet, mikor Ry Cooder 1997-ben összehozta a Buena Vista Social Clubot: régi legendákkal, saját zenésztársaival és elfelejtett kubai népdalokkal. Az pedig hihetetlen volt. Tehát valamiképp ez is az.

Az egész lemezen jól hallatszik, hogy Hugh Laurie remek zongorista. Ezt a tehetséget egyébként már a Dr. House néhány részében is megmutatta korábban, depressziós – magányos - begyógyszerezett jelentekben. Valahogy így képzelem valódi figuráját is. Leül teljesen leamortizálva a zongora elé, egy nehéz, átdolgozott nap után, és bús nosztalgiával átszőtt bluesos akkordokkal enyhíti a szívét marcangoló fájdalmat.

Az azért biztos, hogy Laurie nem a világ legjobb blues énekese, nyers hangjához és karakteréhez mégis határozottan illik ez az egész. A lemez felépítése is elég jól sikerült, a 15 szám váltakozó dinamikája, hangulatos ívet ad a korongnak. Az első, St. James Infinary című, jól ismert sláger szinte gyászosan szólal meg a zongorán. Aztán mikor a zenekar belép a bluesos ritmusokkal, ez teljesen feloldódik, én pedig kényszeresen elkezdek vonaglani a fotelban. Játszani még jobb lehet. A következő fantasztikus pillanat, amikor az eredetileg afro-amerikai spirituálé, a Battle of Jericho csendül fel. Pont olyan katartikus mint az eredeti, mégis az egész olyan, mint maga Laurie. Nyers és mégis lágy, fanyar humorral. A legnagyobb meglepetés az albumom, mikor a Swanee river megszólal a zenészek keze alatt. A lassú fájdalmas indítás után a gyors ritmusok magával ragadnak, az egész egy könnyed játék, amit hegedűszólamok koronáznak meg.

Nem, hogy a közönség, még maga Laurie sem gondolta volna, hogy egyszer kiad egy lemezt. Miután a House-t már meguntam, az, hogy ez ennyire jól sikerült, nagyon meglepett. Kíváncsi lettem, mi rejtőzhet még benne? Remélem kiderül.

MyMusic értékelés: 8/10

Hugh Laurie: Let Them Talk (Warner, 2011)

Tracklist:

1. Saint James Infirmary

2. You Don’t Know My Mind

3. Buddy Bolden’s Blues

4. The Whale Has Swallowed Me

5. John Henry (Featuring Irma Thomas)

6. They’re Red Hot

7. Six Cold Feet In The Ground

8. The Battle Of Jericho

9. After You’ve Gone (Featuring Dr. John)

10. Swanee River

11. Police Dog Blues

12. Tipitina

13. Whinin’ Boy Blues

14. Baby, Please Make A Change (Featuring Sir Tom Jones & Irma Thomas)

15. Let Them Talk

-Dorkat-

cimkék
- blues, Hugh Laurie, lemezkritika

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2021. február 25.

Használj ki! | PVRIS

PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Continuer

2021. február 14.

Machine Gun Kelly poppunk babérjai

Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Continuer

2021. február 11.

Ez miért működik bárkinél is? | Neck Deep

Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Continuer

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Continuer

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Continuer