3429 zenekar 12451 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2011. április 9. | Sir DNA

Radiohead átverés nélkül

Copyright:

Radiohead – King of Limbs | Thom Yorke elhitette velünk, hogy oda kell figyelni minden apró mozzanatára, mert az MŰVÉSZET, maximum mi nem értjük. Még. De a tévhit miatt addig hallgatjuk lelkesen minden dalát, amíg el nem kezdjük értékelni azokat, fel nem töltjük (helyette) megfelelően mély tartalommal. Nincs ez másként a King of Limbs-nél sem.

Bepaliztak minket az OK Computerrel még ’97-ben, azóta várjuk a méltó folytatást. Ennek közel 13 éve, és mivel az ember türelme véges, kénytelenek voltunk megszeretni és agyonmagasztalni minden egyes lemezt, amivel a Radiohead belegázolt valami más stílusba, mint azelőtt. Feltételeztük, azok vannak annyira mélyek, mint a korábbi lemezek.

A King of Limbs egy várható folytatása volt mind Yorke szólóalbumának, mind pedig az In Rainbows albumoknak. Ez már nem Radiohead termék abban az értelemben, hogy kikopott a frontember mögül a zenekar, és bár eddig is Thom testesítette meg a bandát, még egy-egy interjúban Johhny Greenwood gitáros is kapott némi kritikai elismerést munkájáért. Ma már vele sem nagyon tudni mi van, fogalmunk sincs, szereti-e még a Tisza pólót és a Tiszacipőt.

A Tisza az úr!

Ezt szem előtt tartva, és gúnyosan megjegyezve: Thom Yorke második szólólemezén virágzik a minimál, úgy látszik ezen belül éli majd a „zenekar” második reneszánszát. Elég csak meghallgatni a Bloom kakofoniáját, vagy hogy mennyire kevés hangot használnak fel a Feral-ban , vagy épp a Lotus Flower-ben. Nehéz nem észrevenni, hogy erre a lemezre is kerültek olyan dalok, amik deformált másolatai korábbi alkotásoknak. Ilyen a Codex, ami nagy hasonlóságot mutat a Pyramid song-hoz, vagy a Little by little, ami hangzásában a The Bends-et idézi. 

A nagy durranás itt is elmaradt, vártunk egy újabb kísérletező albumot, helyette maradt az üres hangzású elektro, és a teljes átéléssel előadott szövegek, falsetto, meg pátosz a köbön. Aki az In Rainbows-on szocializálódott, annak a King of Limbs egy remekmű, a leegyszerűsítések netovábbja. Számukra ez a lemez bírhat akkora befolyással, mint amennyire a kilencvenesekre az OK Computer.

Volt már említve az üres hangzás, amit lehet, hogy megkövetel a stílus, légüres térben lebeg miatta az egész mű. Olyannyira, hogy a világ kezd csömört kapni ettől a nagy semmitől. Ezt tükrözi mind a metacritic, mind pedig a közönség véleménye. A többi lemez tükrében az oldal szerint az új album egy erős közepes, addig a hallgatók ezt tartják a legrosszabbnak (Megjegyzem, még így is 8. a 10-ből, és 4 album pedig nem is szerepel a listán). Nem is csodálom, ebből a 9 dalból csak a Lotus Flower fog fennmaradni az utókornak, az is a klipben dokumentált epilepsziás rohamnak köszönhetően.

Összegezve: elég nagy csalódás ez a lemez, még nekem is, aki Thom Yorke szólólemezét kifejezetten szeretem, az In Raibows-t pedig a jobb lemezeik közé sorolom. Mégis, nagy benne a vákuum.

Sir DNA

A Mymusic értékelés: 7/10

Radiohead: King of Limbs (TBM Records, 2011)

1. Bloom   5:15
2. Morning Mr Magpie   4:41
3. Little by Little  4:27
4. Feral   3:13
5. Lotus Flower   5:00
6. Codex   4:47
7. Give Up the Ghost   4:50
8. Separator   5:20

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. május 25.

Anyu, fáj a fejem! | Four Year Strong

Four Year Strong – Brain Pain (2020) | Van ez az easycore dolog, amit mindenki az A Day To Remember-rel azonosít, hiszen ők voltak a koronázatlan királyai a műfaj úttörésének. De azt valahogy mindenki elfelejti megemlíteni, hogy ott van a Four Year Strong, akik legalább olyan régóta és legalább olyan minőségi zenét szállítanak lemezről lemezre, mint a nagytestvér. Tehát igazságot a világnak, hallgassatok FYS-ot! Tovább

2020. május 20.

Haláli | The Amity Affliction

The Amity Affliction - Everyone Loves You... Once You Leave Them (2020) | Ha törik, ha szakad, kétévente TAA lemeznek kell lennie! Nem feltétlenül értem, hogy egy banda, az Amity helyzetében, miért ragaszkodik ennyire a lemezek sűrű, ütemszerű megjelenéséhez, de amíg a minőség marad, egye kukac! Éppen ezért nem tudok haragudni az új korongra sem, hiszen próbálja összefésülni a régmúlt dicsőségét az újonnan jött trendekkel, s noha ez nem működik mindenhol tökéletesen, az összképre nem lehet nagyobb panasz. Tovább

2020. május 13.

Egyedül nem megy | The Word Alive

The Word Alive – Monomania (2020) | Hatodik albumnál tart már a banda, de a Real óta igazán semmi olyasmit nem tudtak hozni, ami egy kicsit jobban megmozgatott volna. A Dark Matter még talán próbálkozott kicsit visszahozni az ötleteket és a keménységet, a sötétséget, de a Violent Noise már szimplán ráment az eladhatóságra és a műanyag modern metalra. Ez pedig annyira bejött Telle Smith-éknek, hogy sajnos maradtak is a vonalon. Tovább

2020. május 11.

Egy sima, egy fordított | Silverstein

Silverstein – A Beautiful Place To Drown (2020) | Az a jó ebben a bandában, hogy ha nem olyan jó, amit éppen kihoznak, az mégis mindig van legalább annyira jó, hogy a zsáner többi bandáját gondolkodás nélkül maga mögé utasítsa. Tény, ebben az emocore-nak csúfolt, letűnt műfajban már nem sokan tevékenykednek, de ha post-hardcore-ként aposztrofáljuk a kanadaiakat, akkor ez máris egy sokkal nagyobb fegyvertény. Tovább

2020. április 14.

A deathcore halhatatlan | Lorna Shore – Immortal

Lorna Shore - Immortal (2019) | Szegény Lorna Shore-ra rájár a rúd, mióta Tom Barber úgy döntött, hogy a Chelsea Grin-be igazol, hiszen CJ McCreery-ben megtalálták a tökéletes pótlást Barber helyére, sőt… Aztán egy évvel később, mire megírták az év egyik legerősebb lemezét, CJ-t meneszteni is kellett egy botrány miatt, aztán most megint vakarhatja a fejét a megmaradt trió, hogy ezeket a zseniális témákat meg ki fogja hitelesen elhörögni? Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky