3427 zenekar 12457 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2010. július 16. | Metal213

Ozzy Osbourne újra stúdióba botorkált

Copyright:

Ozzy Osbourne: Scream | Három év után jelentkezik az Osbourne-művek újabb CD-re való dallal, ami ezúttal a rövid, de velős Scream címet kapta. A 2007-es Black Rain album fogadtatása elég vegyes volt mind a szakma, mind pedig a közönség köreiben, így Ozzy zenei nézetkülönbségekre hivatkozva megvált húsz éve állandó szerzőpartnerétől, a gitáros ikon Zakk Wylde-tól. Az új lemezen azonban hiába gitározik a Firewindben, Nightrage-ben már bizonyított görög gitárhős, Gus G, lényeges különbséget sem a stílusban, sem pedig a megszólalásban nem fedezhetünk fel, sőt, igazából az Ozzmosis óta kiadott három lemezen (ha az Under Cover című gyűjteményes feldolgozásanyagot nem számítjuk) elég egyenes vonalat követ a tudatállapot-módosító szerekhez különösen vonzódó énekes legenda és csapata.

A dalszerzést Ozzy és a producer, Kevin Churko vállalta magára, mivel az új gitáros elég későn csöppent bele a történetbe, ám az egész lemezt körüllengi Wylde szelleme, így a zenei nézetkülönbségekre hivatkozó hivatalos magyarázat eléggé sántít, inkább arról lehet szó érzésem szerint, hogy a menedzsment nem szerette volna, ha az egészségileg amúgy is megviselt Osbourne mellett még egy zenekari tag miatt kellene kockázatot vállalni a lemezeladások hanyatlásával elsődleges pénzforrássá avanzsált turnézás közepette. (Wylde ugyanis az utóbbi időben elég sok időt töltött különféle elvonókon illetve kórházakban, miután az elmúlt tíz évben az egészségesnél komolyabban vette Black Label Society-s imidzsét.) A lemez hangzása a modern metal produkciókhoz szokott füleknek kellemes, nagyon vastagon szólnak a dalok, és Churko popzenei tapasztalatait latba vetve rengeteg apró finomsággal, samplerekkel, nagyzenekari szőnyegezéssel, elektronikus effektekkel színesítik a nótákat. Szerencsére a Black Rain után most ezt egy kvázi természetesebb, egészségesebb mértékben sikerült az élő hangszerek mögé felsorakoztatni, így az embernek nincs az az érzése, hogy egyetlen természetes hang sem hagyja el Ozzy száját, a fő énekszólamok szinte csak a nyitó Let It Die-ban vannak végig durván effektezve. Az előző két sorlemez vonalába illeszkedve itt sem szólnak természetesen a hangszerek, ám tulajdonképp már az Ozzmosis is ebbe az irányba mutatott, az Ozzy-rajongókat biztosan nem fogja zavarni ez az indusztriálisba hajló megszólalás, és a modern metal műfaj kedvelőjeként nekem is kifejezetten tetszett. Nyilván egy zsigeribb, kevésbé kiszámított zenéhez nem passzolna, ehhez az anyaghoz viszont tökéletes a Kevin Churko által végzett produceri munka.

Az előző két lemezhez hasonlítva viszont sokkal több a jó, sőt kiemelkedő dal, és Ozzy is igyekszik tőle eddig nem hallott elemeket beemelni az éneklésébe, mint pl. rögtön a már említett nyitódalban eleresztett 1-2 hörgésre hajazó momentum, de egészében véve is azt lehet mondani, hogy az utóbbi 10 év legagresszívebb Ozzy-ját hallhatjuk a 2010-es lemezen. Az első három dal rögtön a padlóba döngöli a hallgatót, a visszafogottan húzó, ám hihetetlenül morcos Let It Die után a kvázi címadó Let Me Hear You Scream egy pattogósabb tempoval és a 80-as évek második felére emlékeztető stadionrock refrénnel szakítja le a fejeket, amit a Soul Sucker címre hallgató lassú, vészjósló, a Sabbath nyomdokain haladó (és közben kiirthatatlan BLS-ízű) riffszörnyeteg követ. Az első három dalon túljutva viszont megfogalmazódott bennem az anyag első nagy hibája, amire a későbbiekben csak ráerősít a többi szerzemény: jelesül, hogy a hangszeres szekció mindenféle egyéni megnyilvánulástól megfosztott, gyakorlatilag gépekkel is feljátszathatták volna az anyagot. Ez alól az egyedüli üdítő kivételt Rob 'Blasko' Nicholson ötletes és jó érzékkel előtérbe kevert basszusjátéka jelenti, viszont a dob simán lehetne gép, a gitárok pedig olyanok, mintha Zakk ritmusozására itt egy csipetnyi Rhoads, ott egy kis Jake E. Lee, amott pedig egy tipikus blues-os Zakk figura érkezne. Az egyetlen dal, ahol némi egyéni ízt érzek a gitárszólókban, díszítésekben, az a nyitó dal szólórésze.  A negyedik dal képében érkezik az első menetrendszerű lírai téma a lemezen, és meg kell, hogy mondjam, ezeket a pillanatokat érzem a legkínosabbnak. Ozzy egyszerűen annyira antihang, hogy az ilyen szellősebb, énekre kihegyezett témákat elég fájdalmas hallgatni tőle, és a Life Won't Wait popos, már-már a 60-as évek hippikorszakát idéző dallamai időről időre a továbbléptetésre késztetnek a dal hallgatása közben. Pedig Blasko ebben is remek basszusgitározást mutat be, ez menti valamennyire a dalt, a gitárszóló viszont annyira Zakk, hogy simán kérhetne érte jogdíjat a sörvedelő kamionos-imitátor.

Az elnyújtott lírázás után viszont a Diggin' Me Down egy kellemes akusztikus gitáros bevezetővel indít némi szintiszőnyeggel megtámogatva, amiből a lemez egyik legkomorabb, helyenként a Rammstein beteg világát idéző dalt kapunk az arcunkba, súlyos, mélyre hangolt gitárokkal, és Ozzy-tól eddig szokatlan szaggatott staccato-s riffeléssel, jellegzetes Wylde-os üveghangokkal a verzékben. Nagyon okosan felépített darab ez, tanítani való, ahogy a vészjósló samplerek beúsznak a verzék második felére, amelyeket egy szintén a BLS világát idéző délies refrén érkezik. Wylde mellett a Down/Crowbar/Pantera vonal súlyosságát érzem még nagyon a dalokban, a refrént szinte hallom, ahogy Phil Anselmo üvölti bele a világba egy füstbe burkolt Down klubkoncerten. Ügyes trükk az is, ahogy a feszültséget pár sor erejéig oldják a dal kétharmadánál egy nyugodtabb résszel, amit az újfent fenyegető hangulatú gépi hangfoszlányok után brutálisan vastag gitár hasít szét.

A lírai témázások helyett igazából az olyan dallamosabb tételek működnek számomra igazán, mint a Crucify, ami a lemez egyik legérdekesebb színfoltja a maga kesergő hangulatú billentyűtémáival (erről még a HIM vagy The 69 Eyes jellegű gótikus bandák is beugrottak egy pillanatra). Ehhez a hangulathoz nagyon passzol a főhős minimálhangja is, és Gus G is egy egész önálló arccal bíró szólót ereszt el wah pedállal megtámogatva, kár, hogy ilyen rövid.

A Fearless ezután megint egy temposabb, indusztriális beütésű dal, ebben némi Ministry ízt vélek felfedezni a Jesus Built My Hotrod környékéről, de persze Ozzy védjegyszerű hangja miatt nem lehet plágiummal vádaskodni, főleg, hogy leginkább csak a hangulat és a megszólalás emlékeztet az ipari metal keresztapjára. A kis gitárdíszítésekben pedig mintha Zakk vívna párbajt a nagyszerű Randy Rhoads-zal, a fő gitárszóló első felében pedig némi Gus G-egyéniség is megcsillan a neoklasszikus futamok képében, persze egy erős Randy-szűrőn áteresztve. A refrén itt is telitalálat, Churko popos múltja valószínűsíthetően itt is nagy szerepet játszott, tényleg nem találni a lemezen olyan refrént, ami ne ragadna 1-2 hallgatás után a fülbe.

Sajnos ezután megint egy lírai dal következik, ezúttal Osbourne Lennon-rajongását felszínre hozva. A zongorás verzék a Beatles pszichedelikus korszakára emlékeztetnek, a bevezető vokálharmóniákba nagyon nehéz nem belehallani a Lennon-Harrison-McCartney vokálmegoldásait. Viszont a Life Won't Waittel ellentétben ennek a dalnak a refrénje menti a mundér becsületét, ami viszont letagadhatatlanul Lennon-ihletésű. A szólóban újfent megcsodálhatjuk Gus G ízes, ám minden egyéniségtől megfosztott játékát, ezúttal egy nyúlfarknyi Wylde-utánérzés képében.

Szerencsére a következő dal, az I Want It More megint tarol, a gépi pittyegéssel bevezetett nóta megint Zakk szólócsapatának stílusjegyeit viseli magán. A szaggatott riffelésre Ozzy nagyon fogós dallamokat énekel, a refrén pedig a lemezen eddig megszokott minőséghez képest is kiemelkedő, azonnal fülbe ragad, nem lepődnék meg, ha klipes dal lenne belőle, és koncerteken is biztos favoritként számíthatunk rá. A gépies dob az, ami kicsit visszaveti a dalt, fantáziadúsabb ritmusjáték nagyot dobna az amúgy is elég erős dalon. A szóló első fele megintcsak tiszta Wylde-izmus, ám a második felére nagyon jó disszonáns dallamokat hoz a fiatal görög gitáros, a szóló után pedig a szintetizátorok és a nagyzenekar veszik át a főszerepet, mielőtt visszatérne egy lassabb szóló és egy utolsó refrén erejéig a zenekar.

A Latimer's Mercy az utolsó teljes értékű dal a korongon, ami a Rammstein és a Kovenant indusztriális világát idézi, de még a Dimmu Borgir Puritania című sikerdala is eszembe jut a fenyegető temporól, Ozzy is ehhez mérten gonoszan hozza magát a verzékben, a refrén pedig ezúttal is totális arénahimnusz. A két lírai helyett szívesebben hallgattam volna még két ilyen remek dalt, a gépi aláfestések ez esetben is rengeteget tesznek hozzá a dal hangulatához, ahogy az elnyújtott, beteg hangulattal indító, majd Wylde-os tekerésbe torkolló gitárszóló is.

A lemez végére pedig az outroként is értelmezhető rövid I Love You All marad, ami nagyon jó lezárást ad a lemeznek, valahogy mindig újraindításra sarkall a szándékosan fel nem oldott feszültség. Érdekes, hogy itt mintha a Sabbath 60-as évek végi, 70-es évek eleji kortársaitól (King Crimson és Jethro Tull leginkább) merítene a sötétség hercege, remekül zárul ezzel a darabbal a korong.

Összegezve a dolgokat, igen jó lemezt sikerült összepakolnia Osbourne-éknak, a dalok még a 95-ös klasszikuson hallottaknál is erősebbek, illetve az azóta született két lemezen lévőknél is, viszont felemás érzések kapnak el a hallgatása közben, mert jobban örültem volna, ha az új hangszeresek szabadabban mozoghatnak a dalokban. Így kicsit olyan, mintha egy Ozzy tribute játszana nagyon jó Ozzy dalokat, sajnos hiába kiválóak a zenészek, a nagy elődök szelleme végig ott lebeg az anyag felett. Ez a régi Ozzy rajongóknak nyilván nem okoz majd gondot, viszont a táborhoz esetleg ezzel az albummal csatlakozóknak okozhat hiányérzetet, ha a későbbiekben az egyéniségek előtérbe kerülésével nem az ezen az anyagon megszokott fordulatokat kapják. Én a magam részéről soha nem voltam Ozzy rajongó, bár a lemezeit meghallgattam, a hangjával nem tudtam kibékülni, és dicséretére (vagy a producerére) legyen mondva, ezen az albumon az általam elvártakon felül teljesít, egyedül a lírai dalokat tudnám feledni. Az év egyik legerősebb metal albuma eddig.

A MyMusic értékelése: 8/10

Ozzy Osbourne: Scream (Epic, 2010)

1. Let It Die
2. Let Me Hear You Scream
3. Soul Sucker
4. Life Won't Wait
5. Diggin' Me Down
6. Crucify
7. Fearless
8. Time
9. I Want It More
10. Latimer's Mercy
11. I Love You All

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2021. február 25.

Használj ki! | PVRIS

PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább

2021. február 14.

Machine Gun Kelly poppunk babérjai

Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább

2021. február 11.

Ez miért működik bárkinél is? | Neck Deep

Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky