Cheryl Cole: 3 Words | Cheryl Cole első, kereskedelmileg igen pozitívan értékelhető albuma tavaly ősszel jelent meg, a Black Eyed Peas-es will.i.am gondoskodó kezei alatt. A kiadvány, melyen a brit díva a szokott euro-pop hangzástól az R&B felé indult el , (akarva?) akaratlan összekapcsolódott a volt Girls Aloud-os énekesnő magánéleti problémáival, így az év leggyorsabban fogyó lemezévé nőtte ki magát.
Cheryl Cole-ról a számtalan Vogue- és Elle címlapkép nyomán ,valamint a brit pletykalapokban való masszív jelenléte miatt mindenki tudja, hogy kicsoda. Már 2002-ben, akkor még Cheryl Tweedy-ként, sikerült magasra tennie a lécet a (közben nagyívű karriert befutott) Girls Aloud tagjaként. Később, nagy elődjéhez, Posh Spicehoz méltóan ő is abszolválta az „egy világhírű angol focistával való házasság” tárgyat, Ashley Cole (a Chelsea védője) segítségével.
Mivel Ashley a négyévi boldog együtt- és celeblét után sem gondolta, hogy túlzottan hűségesnek kellene lennie ifjú arájához, hamar szárnyrakaptak kapcsolatuk megromlásának hírei. Tavaly novemberben, közvetlenül a 3 Words album megjelenése után Cheryl mikroblogján (Twitter) is közzétett egy képet – mely jeggyűrűjét ábrázolja premier plánban, a következő felirattal alatt: „3 Words: Diamonds Are Forever”. Nem tudni, hogy művészi énje kifejeződéseként, vagy csupán reklámfogásként reagált a férjét ért vádakra épp frissiben megjelent lemezének címével. Akárhogy is, a 3 Words bombaként robbant a slágerlistákon, mivel egyrészt a róla kihozott kislemez „Fight For This Love” igen slágeres, másrészt a nagyközönség egyszerűen nem tudta elválasztani Cole személyétől.
Az énekesnő megpróbáltatásainak híre, és az X-Factor zsűritagság idején kialakult státusza (Anglia legújabb Diana személyét idéző „cukorfalatja” és divatguruja) kellő alap volt tehát első szólólemezének pozitív fogadtatásához. Ha akarnánk, se tudnánk különvenni a „Make Me Cry”, „Rain On Me”, „Don’t Talk About This Love” és hasonló címekkel ellátott dalokat Cheryl kurtán-furcsán végetért házasságától.
Bár a tizenegy dalból mindösszesen négyben vett részt társszerzőként, Cole meglehetősen keményen énekel, mégis kissé udvariasan ahhoz, hogy a valódi rosszlányok közé soroljuk. A megfelelő arányérzékkel megválasztott előadásmód tökéletesen belesimul a lemez gerincét adó stiláris mixbe (90’s évek végi pop és R&B), így szerves egészet alkot. A plasztikus szövetben Madonna, JLo, Justin Timberlake, és természetesen a Black Eyed Peas mintázatai fedezhetők fel. Más kérdés, hogy ez a szerves egész önmagában nem túl kiemelkedő teljesítmény. Ez természetesen nem Cheryl hibája. Csupán annyiról van szó, hogy a Girls Aloud idején egy sokkal invenciózusabb, eredetibb csapat gyártotta a slágereket, míg itt egy hirtelenjében összeválogatott dalcsokorról van szó.
Ezek között szemezgetve találunk érdekesebb pillanatokat, mint például a nyitónóta „3 Words” vagy a „Make Me Cry” repetitív intrói, ez utóbbi egyébként talán a legtöbbet érő nóta jól működő luxusfunk alapjával. Említhetjük a Bill Withers Lovely Day-ét idéző „Rain On Me”-t is mocsaras zongora-soundjával, vagy a kellemes, de nem meglepő szám „Happy Hour”-t, mely az Amy Winehouse, Duffy és társai brigád feltűnése óta divatos ötvenes-hatvanas évek lányzenekarainak hangzását (örök hála az azóta lesittelt Phil Spectornak) ülteti R&B környezetbe, de összességében ezek sem szólnak akkorát, hogy a húzószám kategóriába essenek.
Ha kénytelen-kelletlen ilyen tracket kell kiválasszunk, akkor tekintetünket (és hallószerveinket) a kislemezként kihozott „Fight For This Love”-ra, és a záródalra, a Cee-Lo közreműködésével készült will.i.am-szerzemény „Heartbreaker”-re kell emeljük. Ezek fejezik ki leginkább a művésznő újsütetű érdeklődését a streetdance (és kulturális környezete) iránt, a David Guetta - Kelly Rowland vonalon. Előbbi klipje egészséges mértékben tartalmaz Madonna-Timberlake-Britney vegyesvágottat a táncelemek, a ruházat és a megválasztott helyszínek tekintetében, míg a „Heartbreaker” slágeres akkordmenetével lopja be magát a rajongók szívébe.
A fent említett legjobb pillanatokban tehát kiderül, hogy Cheryl képes meglepően jó teljesítményt nyújtani, ha lehetőséget adnak neki rá (leginkább talán a címadó dalban). Legrégebbi fanjainak azonban valószínűleg csalódást fog okozni ez a lemez, mely még annyira óvatos és puhatolódzó, hogy a bizonyításra nem sok alkalom adódik.
A MyMusic értékelése: 7/10
Cheryl Cole: 3 Words
3 Words
Parachute
Heaven
Fight For This Love
Rain On Me
Make Me Cry
Happy Hour
Stand Up
Don't Talk About This Love
Boy Like You
Heartbreaker
PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Continuer
Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Continuer
Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Continuer
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Continuer
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Continuer