3428 zenekar 12452 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2014. október 22. | Jam

A visszatérés - Slipknot

Copyright:

Slipknot - .5: The Gray Chapter | Hat évet váratott magára a korong, miközben egy haláleseten és egy tagcserén esett át a zenekar, majd felszívták magukat és emléket állítva a 2010-ben elhunyt Paul Gray basszerosnak és kihozták az egyik legerősebb lemezüket történelmük során.

Egyrészt ez egy nagyon szép gesztus tőlük, hiszen a kezdetek kezdete óta (ami a mainstream-be való betörést jelenti) tagcsere nélkül működött a banda, amely 9 embernél (!) nem mindig egyszerű művelet. Másrészt a Joey Jordison lecserélésének boncolása kicsit már bele is rondít ebbe az egészbe (itt a The Negative One-ra gondol a költő). Viszont ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a Slipknot egy alapvetően szókimondó, kritikus, irónikus és legfőképpen dühös zene, akkor még ez is belefér. Így tehát mondhatni, a saját képük leköpése csak arra kellett, hogy letisztítsák és jobban láthatóvá tegyék az összképet. Értenek ezek a fiúk az üzletpolitikához, na!

Főleg mondom ezt annak tükrében, milyen lett ez a korong. Hiszen a Subliminal Verses és az All Hope is Gone kísérletezgető, spektrum- és publikumszélesítő  próbálkozásai után meghúzták a váratlant, 19-re lapot kértek és egy, az Iowa-hoz igencsak hasonló lemezt tettek le a képzeletbeli asztalra. Ez pedig, annak függvényeként, hogy mekkorát robbantott anno 2001-ben az a korong, egyszerre meghökkentő, mosolyt csalogató és kicsit kés hegyén kötéltáncot járó mozdulat is a bandától. Hiszen azok az idők már bőven elmúltak, amikor a naturalista düh ábrázolásával hatalmasat lehetne alkotni, hiszen sokkal durvább zenekarok is léteznek már a Slipknotnál, akik pedig 13 évvel ezelőtt bele tudták élni magukat a "People = Sh!t" üvöltéseibe, ma már felnőtt emberek. Emellett persze nem mehetünk el amellett, hogy a banda egy ikonikus tagja, aki az akkori groove-okat és döngöléseket jellegzetessé tette játékával (Joey), már nem része a bandának. Tehát bőven volt rizikó ebben a lépésben, de egy Corey Taylorral az élen és az oldschool rajongók megszólításával nem lehetett nagyon mellé lőne, ezt is valljuk be. Így tehát, mituán az előző két lemezzel még szélesebb rétegben is ismertek lettek, most bevezethetik az újdonsült rajongókat az igazi, ízig-vérig maggots életérzésbe.

Az első két dal, amely kijött előfutárként (a The Negative One és a The Devil in I), már előrevetítette, hogy a 2001-es hangzást szinte teljesen sikerült reprodukálni, amely dicséri az akkori megszólalást és a mostani, letisztított, modern, mégis kőkemény megszólalást. Nincsenek cuppogó dobok, sem sematikusra csiszolt gitárhangok, de még csak trendi disco-effektek sem. A Slipknot azzal dolgozik, amivel igazán tud: egyszerű, kick ass hangzással és hangszereléssel, ahol az egyes hangszerek egyenként nem biztos, hogy megállnák a helyüket a mai mezőnyben, de összerakva egy komplett egészet alktonak a dalok. És emiatt beszélhetünk róluk úgy, mint a világ egyik vezető metál zenekaráróll! Nem mehetünk el tovább amellett, hogy sem Paul Gray, de még csak Joey hiánya sem tűnik fel különösképpen. Az új dobos ugyanolyan feszes lendülettel hozza az alapokat (még ha kicsit kevesebb kreativitással is), mint elődje, amely dicséretet érdemel már csak a rá nehezedő nyomás terhe ellenére végzett munkája végett is. A gitáros páros pedig úgy tudja lenyomni a 0-1-0-1-2-0 riffek végtelenül elcsépelt permutációját a torkunkon, hogy egy pillanatig sem érezzük emiatt unalmasnak (persze néhol visszaköszönnek olyan elemek, amit "mintha már hallottam volna" felkiáltással fogadunk, de manapság már ez nem nagy meglepetés).

A legjobb szó az egészre, atmoszférája van a lemeznek, ráadásul olyan, amilyet semmilyen más zenekar nem tud megteremteni. Sejtelmes, erős, dühös, néha félelmetes, máskor inkább őrült, de a végletekig szerethető. Ehhez pedig nagyban hozzájárul Corey Taylor, akinél jobb torkú rockénekes nem hiszem, hogy létezik ma. Olyan erővel hozza a kiabálásokat, az ordított rap-részeket és a sulykolásokat, amiket iskolában kéne tanítani. Emellett a melódiái még mindig libabőrt képesek okozni, ha gyengébb pillanatomban kapnak el. Ehhez mondjuk rögtön hozzá is kell tenni, a lemezt egészben hallgatva ez aligha fordulhat elő, hiszen 8 dühös dal után, vérben forgó szemekkel nem érzelmeskedünk. Viszont ha önmagában hallgatjuk mondjuk a Goodbye-t, akkor mindjárt más a leányzó fekvése. Így tehát elmondható, a Slipknot "visszatérése" sikerült mind a gyökerekhez, mind a zenei életbe a tagcserék és a kisebb hiátus után, mind pedig a rajongók szívébe. A kevesebb pontszám oka mindössze az, hogy nagyon hosszú a lemez, főleg a 2 bónusz dallal együtt, amelyek egyáltalán nem ütik már meg a korongra felkerült dalok szintjét. Szerintem kát volt ezzel elrontani az egészet! Nem szoktam ilyet mondani, de ha tehetitek, inkább a sima verziót szerezzétek be, mert a The Negative One kiváló befejezése lett volna az albumnak, az If Rain Is What You Want még belefér, de a többi már csak szenvedés.

A MyMusic értékelése: 8/10

Slipknot - .5: The Gray Chapter (2014)

Tracklist:

01 - XIX
02 - Sarcastroph
03 - AOV
04 - The Devil in I
05 - Killpop
06 - Skeptic
07 - Lech
08 - Goodbye
09 - Nomadic
10 - The One That Kills The Least
11 - Custer
12 - Be Prepared for Hell
13 - The Negative One
14 - If Rain Is What You Want
15 - Override (bonus)
16 - The Burden (bonus)

Jam

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább

2020. szeptember 26.

Ha temetsz, temess mélyre! - Make Them Suffer – How To Survive A Funeral

Make Them Suffer – How To Survive A Funeral (2020) | Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert alapvetően bírom a bandát, viszont az előzetes dalokból nekem egyedül az Erase Me ütött csak akkorát, hogy elkezdjem várni a lemezt – plusz természetesen a lemez címe, mert az viszont telitalálat! Ebből a kétes alapszituációból pedig a végeredmény egyértelműen kibillentett, nézzük merrefelé! Tovább

2020. szeptember 12.

A vég? Dehogy! - Currents – The Way It Ends

Currents – The Way It Ends (2020) | A második (jó, legyen harmadik a házi kiadású Life – Lost-tal együtt, de mindenhol másodikat írnak) lemezével a Currents bizonyítja, amit két éve már az I Let The Devil In EP-vel eléggé határozottan megpendített: hogy nekik bizony helyük van a jövő metalcore nemzedékének térképén. Ezt pedig kőkemény riffekkel, okos dalszerkesztéssel, fejletépős üvöltésekkel és arénákért kiáltó refrénekkel teszik. Tovább

2020. szeptember 5.

A tuskóság trendi! - Emmure – Hindsight

Emmure – Hindsight (2020) | Nyolcadik alkalommal mondja meg Frankie Palmeri a frankót mindenkinek és talán senki nem lesz meglepve, amikor azt mondom, hogy markánsan azért nem változtak meg a játékszabályok az elmúlt másfél évtizedben. Szóval nyugodjon le mindenki, ismét el lesz küldve a fél világ a p***ába! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky