3428 zenekar 12452 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2014. június 27. | Jam

Vadászlesen a Linkin Parkkal

Copyright:

Linkin Park: The Hunting Party (2014) | Kezdhetném azzal a nyilvánvalóan hatásvadász mondattal, hogy "végre visszatért az LP!". De egyrészt ez nem lenne igaz, csak becsapnám magam és az oldschool rajongókat, másrészt el sem tűntek igazából. Úgyhogy hiába várt a világ egy újabb Hybrid Theoryt, csak egy erősebb hibridet kaptunk.

A Linkin Park egy olyan együttes a mai rock életben, akik bármit csinálnak, mindenkit érdekel. Hiába fanyalognak az emberek, hiába mondanak negatív dolgokat a munkásságuk utóbbi 6-7 évéről, az elvitathatatlan, hogy a Linkin Park mégis mindenkit érdekel. Éppen ezért hatalmas teher nyugodott Shinodáék vállán, amikor kinyilatkoztatták, hogy ismét egy hangos, rockosabb lemezzel kívánnak előtérbe kerülni. Persze mindenki lemondóan legyintett, és egy Living Things után, valljuk be, nehéz volt elképzelni, hogy Chester újra kiüvölti a lelkét és a klasszikusokhoz hűen ugrabugrál végig a színpadon, nem pedig kéjes vonaglással, nyávogva olvad a mikrofonállványra. Ez a kép egészen eddig a pillanatig volt hihetetlen, ugyanis most itt a The Hunting Party, amely ugyan hagy némi kívánnivalót maga után, de hogy az állunkat végre újra sikerült alapállásba küldeni, már az is nagy előrelépésnek könyvelhető el.

Kezdjük mindjárt az elején: Chester igenis kiüvölti a lelkét (ettől az enyém pedig megnyugszik)! Már a Keys to the Kingdom első pillanataiban az arcunkba kapunk egy olyan erőteljes megszólalást, koszos hangzásvilágot és meghökkentően durva éneket, amelytől, ki kell mondanom: a pofánk leszakad. A Victimized parton vergődő bálnára hasonlító vergődése után már azt hittem, hogy ez a banda képtelen lesz valaha is egy épkézláb, pörgős, durvább dalt összehozni. Nos, bevallom férfiasan, tévedtem. A THP-n lévő 12 dalból (sőt, beszéljünk inkább csak 10-ről, mert a két átvezető annyira jelentéktelen, hogy szót sem érdemel. Kár Tom Morello-ért, hatalmas ziccer volt...) mindössze kettő klasszikus balladát kapunk (a klipes Until it's Gone és a hidegrázós, katarzissal büszkélkedő és hidegrázást kiváltó Final Masquerade), a többi pedig pörög, mint a ringlispíl. Az All For Nothing-ban Page Hamilton vendégéneklése telitalálat (bár sosem szerettem a Helmetet), nagyon korrekt dalt sikerült összepakolni, a három vokál együtt igazán érdekes; a Rakim rapbetétével felvértezett, régóta keringő Guilty All The Same meghökkentő, majd jön a War, amely leviszi a hajad. Nem viccelek, komolyan! Két perces punk darálás, amelyben Chester csúcsra járatja önmagát és csak azt veszed észre, hogy már vége is, pedig még élveznéd. A legmeglepőbb dal a lemezen, mégis hatalmas kedvenc lesz otthon és koncerteken egyaránt, erre nagy összegekben mernék fogadni.

A Watelands egy kicsit tucatdal, de még így is ez a tétel idézi a legjobban a klasszikus LP-dalokat, hiszen felépítésileg a HT-Meteora-érából is származhatna. A Daron Malakian rifforgiájával nyitó Rebellion olyan szinten idézi a klasszikus System of a Down-os időket, hogy nagyon sajnáltam, amikor az iker-dallamok bejöttek és Scars on Broadway-esre fordították a dalt. Mindezzel együtt az album egyik kiemelkedő színfoltja, amelyen kicsit keveselltem Daron éneklését, hiszen mindig is imádtam a hangját, de ettől még le sem moshatná a kézjegyeit a dalról. Kellett ez a frissítés már az LP-nek, hogy tudják, milyen lenne, ha Brad is hasonlóan kreatív gitáros lenne. Sajnos ez sosem fog bekövetkezni, de legalább született egy Rebellion. Köszi Daron!

A Mark the Graves sajnos a zenit után következő nadír, ugyanis a lemez legerőltetettebb, legsilányabb dalával van dolgunk, hiába a Blackout-koppintás verse része és a zseniálisan énekelt refrén. Egyszerűen ez a tétel kilóg, jellegtelen és unalmas. A Living Things-en pont jó helye lett volna, itt sajnos eléggé rontja az összképet. Az eleddig még említetlen zárás pedig az A Line in the Sand, amelynek hat és fél perces (!!) hosszát realizálva már majdnem tapsikoltam, hogy kapunk egy újabb A Little Things Give You Away-t, de sajnos azért akkora magasságokba nem fogunk szárnyalni. Korrekt dal, Chester ismételten tapsot érdemel, de sajnos az ő részein kívül maximum a "majdnem-breakdown" kiállást tudom megemlíteni pozitívumként.

Nos, elmondható tehát, hogy egy sokkal pozitívabban megítélhető lemezt kaptunk a LP-tól, mint amelyet az elődök ismeretében prognosztizálhattunk, de sajnos a klasszikussá váláshoz ennél több kell. A vendégszereplők (Tom Morello kivételével) mind-mind üde színfoltként hatnak, az út megvan, amelyen haladni kell tovább, most már csak egy dolgot tudunk tenni: várni, hogy a pozitív kritikák eljussanak Mike-ék füléhez és észbe kapjanak, hogy "na igen, ezt kellett volna már régen csinálnunk, nem elektro-kruttyogással terrorizálni mindenkit". Ennek tükrében egy igencsak szép pontszámot adnék a végére, amely tartalmazza abbéli reményeimet, hogy a következő lemezen már kevesebb lesz az üresjárat!

A MyMusic értékelése: 8/10

Linkin Park: The Hunting Party (2014)

Tracklist:
01 - Keys to the Kingdom
02 - All For Nothing (feat. Page Hamilton)
03 - Guilty All The Same (feat. Rakim)
04 - The Summoning
05 - War
06 - Wastelands
07 - Until It's Gone
08 - Rebellion (feat. Daron Malakian)
09 - Mark The Graves
10 - Drawbar (feat. Tom Morello)
11 - Final Masquerade
12 - A Line In The Sand

Jam

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább

2020. szeptember 26.

Ha temetsz, temess mélyre! - Make Them Suffer – How To Survive A Funeral

Make Them Suffer – How To Survive A Funeral (2020) | Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert alapvetően bírom a bandát, viszont az előzetes dalokból nekem egyedül az Erase Me ütött csak akkorát, hogy elkezdjem várni a lemezt – plusz természetesen a lemez címe, mert az viszont telitalálat! Ebből a kétes alapszituációból pedig a végeredmény egyértelműen kibillentett, nézzük merrefelé! Tovább

2020. szeptember 12.

A vég? Dehogy! - Currents – The Way It Ends

Currents – The Way It Ends (2020) | A második (jó, legyen harmadik a házi kiadású Life – Lost-tal együtt, de mindenhol másodikat írnak) lemezével a Currents bizonyítja, amit két éve már az I Let The Devil In EP-vel eléggé határozottan megpendített: hogy nekik bizony helyük van a jövő metalcore nemzedékének térképén. Ezt pedig kőkemény riffekkel, okos dalszerkesztéssel, fejletépős üvöltésekkel és arénákért kiáltó refrénekkel teszik. Tovább

2020. szeptember 5.

A tuskóság trendi! - Emmure – Hindsight

Emmure – Hindsight (2020) | Nyolcadik alkalommal mondja meg Frankie Palmeri a frankót mindenkinek és talán senki nem lesz meglepve, amikor azt mondom, hogy markánsan azért nem változtak meg a játékszabályok az elmúlt másfél évtizedben. Szóval nyugodjon le mindenki, ismét el lesz küldve a fél világ a p***ába! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky