2013. november 25. | Stewie

Utazás az érzelembe – Lynd

Lynd: Lost and found - EP | A Lynd egy izgalmas, új formáció, aminek műfaji meghatározására egy egész cikksorozatot kéne szánnom, hogy teljes képet adjak. Keverik az akusztikus hangszerelést, a hip-hopot és az elektronikus zenét, a klasszikus alternatív-poppal és a jazzel. És a legnagyobb csavar, hogy eme kaotikus fergeteg ellenére, hihetetlen jó a bemutatkozó EP-jük.

Aki ismer, az tudja, hogy sose rajongtam a popért, se az agyonkevert műfajokért. Így kicsit rossz szájízzel ültem le hallgatni a kislemezt. Ez viszont el is múlt az első szám első harmadában. A számok egyszerre komplexek és hihetetlen egyszerűek. Ellazítanak, kikapcsolják az agyat, de közben leásnak az érzelmi szintünk legaljáig, megmozgatva lelki izomzatunk minden porcikáját.

A hangszerek kompozíciója kellemes, jól felvezetik, és támogatják az éneket. De lehetne egy kicsit erősebb a szóló részeknél, mert ezek az átvezetők nem elég karakteresek, van, hogy kiesek az adott szám világából. Az ének szinte kifogástalan. Remek a szöveg (mind egyszerűségben, mind mélységben). Ehhez jön a hang, ami megadja azt a lendületet, ami eljutatja a dalokat a szívünk legmélyére, és ott olyan krátereket hagy, ami után nem tudunk, nem elgondolkodni, hogy mi is történik amúgy az életünkkel. A stílus egy kicsit emlékeztet Dido-ra, ami nem baj, de ettől nekem kevésbé karakteres. A másik probléma, hogy nem ereszti el magát az énekes. Nem érzem, hogy teljesen kinyílna, átadná magát a pillanatnak. Persze ez már csak egy kis csomó a kákán.

A számok közül a Lost and foundot kapjuk meg először. Talán nem ez a legkarakteresebb szám, de jól elindítja a lemezt. Lüktető, erőteljes és felkelti az érdeklődést. Az ismétlődések, nagyon jól szemléltetik a folyamatosságot, a vég nélküliséget, főleg a dal végén. A Take me igazán jó példa a lágy akusztika és a hipp-hopp remek keverésére. Természetesnek hat, nem idegen egymástól. Szerintem ezt a legnehezebb eltalálni, hogy hol van a határa a kiegyensúlyozott, mégis harmonikus keverésnek. A lemez mélypontja számomra a Flashing light. Egyszerűen semmi hatást nem váltott ki belőlem. Alapzajnak jó egy meghitt beszélgetéshez, de ennyi. Nekem nagyon töltelékszagú a szám, de gondolom meg kellet lennie a kötelező számmennyiségnek. Viszont ami utána jön. A Proud, a maga 3:25 percével annyi érzelmet mozgatott meg, amennyiről nem is tudtam, hogy van bennem. A lágy, szinte suttogó ének, olyan andalító, hogy tényleg majdnem könnyeztem a gyönyörtől, de pont az extázis előtt jön az elektronikus rész, ami más irányba tereli az éneket, így szélesítve ki a rátáját az érzelmeknek. A rapp részt egy kicsit fölöslegesnek tartom benne, de nem feltétlen rossz, bár szerintem nélküle jobb lenne. Az If I see egy remek kis szám lenne, ha nem lenne közel 6 perc hosszú. Itt jön elő, a már fönt említett instrumentális zsákutca. Egyszerűen kizökkent a monoton átvezető rész, ami még terjedelmes is. Nem azt mondom, hogy rossz a szám, sőt, kifejezetten jó, de nincs meg az az érzés, ami az előzőknél. Csak úgy jó. A misunderstood keretet az a lemeznek, mivel ugyanazt a dinamikát vélem felfedezni benne, mint a címadó, első dalban. Igen jól összerakott szám, itt jön elő talán legjobban az elektronika és az ének összjátéka.

Szerintem mindenkinek érdemes lenne meghallgatni ezt a lemezt, de csak ha hangulatilag rá vagyunk hangolódva magunk megismerésére. Kell egy fajta belső nyugodtság, akarás, hogy tényleg átjöjjön a lényeg.

Stewie

Lynd: Lost and found (szerzői, EP, 2013)

8/10

1. Lost and Found
2. Take me
3. Flashing light
4. Proud
5. If I see
6. Misunderstood