Összetéveszthetetlenül könnyedén – Blackmore’s Night
Blackmore’s Night: Dancer and the Moon | Ritchie Blackmore és b. neje már megint nem bírt hibázni. A Blackmore’s Night formáció nyolcadik stúdióalbuma, a Dancer and the Moon ismét egy nagyon jól megírt és profin összerakott anyag. A dalfüzér ezúttal is olyan könnyed és lendületes, fülbemászó, amilyent megszokhattunk tőlük.
Nem először fordul elő, hogy a Blackmore’s Night úgy dolgoz fel egy ismert vagy kevésbé ismert dalt, hogy a végeredmény hangulatosabb, élettel telibb, mint az eredeti volt. Nos, a nyitó, I Think It's Going to Rain Today épp ilyen. Az eredeti búsongó, lírai Randy Newman dal szinte új értelmezést kap ebben a vidám, felpörgetett változatban.
Szintén feldolgozásnak számít a lemez egyik csúcspontja – személyes kedvencem - a Temple of the King. Habár Ritchie Blackmore itt saját, Rainbow-s szerzeményéhez nyúlt, de a középkorias, folkos hangszerelés itt is egészen új verziót eredményez. A Uriah Heep Lady in Black-je is telitalálat ennek a formációnak, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a Blackmore’s Night legnagyobb erőssége a koncertezés, és szinte biztos, hogy ez a dal is be fog kerülni az új turné repertoárjába.
Koncerteken szintén nagy közönségsikerre számíthat a Troika című dal, bár azt kétlem, hogy mondjuk a magyar közönség önfeledten énekelné, a „Russia, land of fairytales...” sort. De ez a nóta is magán hordozza a BN dalok tipikus dallamvezetését. Ahogy az első kislemezként kiadott The Moon is Shining és a címadó Dancer and the Moon is. Ezekben is hangsúlyt kap a folk-rock hangzás, a már-már kliséknek számító szövegek és a könnyen megjegyezhető, táncolható dallam.
A Galliard és a The Ashgrove úgy szól, hogy simán elhinném, hogy pontosan ezek szóltak anno minden középkori várban a bulikban, ha elektromosság lett volna már akkoriban…
A lírai The Spinner’s Tale kezdi az album levezetését. Candice Night hangja, a finom gitárfutam, a szólót játszó síp mind kristálytisztán szól ezúttal is. A lemez instrumentális, Hammond-orgonával megspékelt zárószáma, a Carry on… Jon pedig egy nagyon szép tisztelgés a tavaly elhunyt zenészbarát, Jon Lord előtt.
A Blackmore’s Night nyolcadszor hozza könnyedén azt a magas színvonalú, profin hangszerelt, mégis roppant természetes hangzású folkos rockzenét, ami a reneszánsz kosztümökkel, hangszerekkel kiegészítve immár 16 éve a zenekar összetéveszthetetlen védjegye.
MyMusic értékelés: 10/8
Blackmore’s Night: Dancer and the Moon(Universal, 2013)
Tracklist:
1. I Think It's Going to Rain Today - Randy Newman cover
PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább
Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább
Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább