SKA-P: 99% | Spanyol punkzene. A kifejezés szinte értelmezhetetlen, hiszen legtöbbször a gitározó, bajszos-sombrerós, pocakos emberkék jelennek meg az ember fejében, ha spanyolokra gondol. De úgy tűnik, van élet El Mariachin túl is – az SKA-P legújabb lemeze újraírja a sztereotípiákat!
1994-ben alakult a kontinens legnépszerűbbnek számító spanyol punk együttese, az SKA-P. 2005 és 2008 között szünetet tartottak ugyan, de azóta úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben. Visszatérő lemezük után bejárták Európa déli részét és Latin-Amerika országait, 2013. március 5-én pedig vadiúj anyaggal rukkoltak elő, amit nyáron a Szigeten a hazai közönség is élőben élvezhet majd. Tipikusan bulizós zenéről van szó, ami akusztikus, ska, reggae, rock és punk elemek vegyítéséből jött létre. Az egységet a dalok hasonló szerkezete biztosítja: jó felvezető részek és filmes zárások keretezik a sodró lendületű szerzeményeket.
Már az első szám hozza az őrületet és az egész lemez hangvételére jellemző játékosságot. Szerintem ez a mentalitás illik leginkább hozzájuk: a rock túl kemény, a pop túl nyálas, de a műfajkeverésben tökéletesen kijön a pörgés és a napfény egyaránt. A súlyosabb dalokat általában valami könnyed hangvételű követi, így a számsorrend nem lesz unalmas. Az összhangzás abszolút ötös - a már bevált zenei fogásokat egyedi ötletekkel egészítik ki. Ugyanannak a dalnak sokszor több arca is van, meg tud lepni, és a mondanivalónak sincsenek híján – hát kell ennél több?
Persze a humor mögött sokszor ott a társadalombírálat is: nincsenek túlságosan kibékülve a világ dolgaival. A céltalan bolyongásról énekelve dühös szótagolásba csap át a szöveg a Bajo Vigilanciában. Utána persze a Maquis már megnyugtató, romantikus gitárszólamokat hoz, de hamarosan itt is a harc és ellenállás területére evezünk. Sok hangszert variálnak, és minden stílusban meg tudják találni a számukra legmegfelelőbb hangnemet. A 99% egy olyan album, amit az ember nem egyszer hallgat végig, hanem naponta többször is benyomja a lejátszás gombot, már csak azért is, hogy kicsit előbbre hozza a tavaszt.
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább
Make Them Suffer – How To Survive A Funeral (2020) | Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert alapvetően bírom a bandát, viszont az előzetes dalokból nekem egyedül az Erase Me ütött csak akkorát, hogy elkezdjem várni a lemezt – plusz természetesen a lemez címe, mert az viszont telitalálat! Ebből a kétes alapszituációból pedig a végeredmény egyértelműen kibillentett, nézzük merrefelé! Tovább
Currents – The Way It Ends (2020) | A második (jó, legyen harmadik a házi kiadású Life – Lost-tal együtt, de mindenhol másodikat írnak) lemezével a Currents bizonyítja, amit két éve már az I Let The Devil In EP-vel eléggé határozottan megpendített: hogy nekik bizony helyük van a jövő metalcore nemzedékének térképén. Ezt pedig kőkemény riffekkel, okos dalszerkesztéssel, fejletépős üvöltésekkel és arénákért kiáltó refrénekkel teszik. Tovább
Emmure – Hindsight (2020) | Nyolcadik alkalommal mondja meg Frankie Palmeri a frankót mindenkinek és talán senki nem lesz meglepve, amikor azt mondom, hogy markánsan azért nem változtak meg a játékszabályok az elmúlt másfél évtizedben. Szóval nyugodjon le mindenki, ismét el lesz küldve a fél világ a p***ába! Tovább