Peter Gabriel: New Blood | Ha azt vesszük, hogy a Genesis egykori alapítója, énekese, fuvolása és - olykor ütőse -, Peter Gabriel szólókarrierjét tekintve szinte kirobbanthatatlan volt egy ideig a slágerlisták élmezőnyéből, majd az utóbbi években szinte direkt vonul onnan vissza, előre látható az új „New Blood” című lemez végkimenetele, de egyben a sikere is garantálható.
Hol van már a 80-as évek második felében oly nagyon kedvelt Peter Gabriel, amikor a populáris szcéna élmezőnyébe tartozott és söpört be minden egyes kapható díjat, amit zenész megkaphatott? Hol van már a „Sladgehammer” vagy a „Big Time” táncra hívó ritmus- és dallamvilága és hát hol van már a slágerlista maga? Na, de kinek kell, ha ettől még jó egy zene?
Peter Gabriel vadiúj lemeze, egy újabb kísérlet a zenével, amit tulajdonképpen már meg is szokhattunk tőle, mely hát csöppet sem újkeltű.
Gabriel a kísérletezést anno már a 70-es években elkezdte a Genesis frontembereként, amit 1975-ben egy egészen különlegesen magas szintre emelt a legendás „The Lamb Lies Down On Broadway” című duplalemezzel, amit tulajdonképpen ő írt az elejétől a végéig. Hasonlóan nagy falat volt a Pink Floyd életében a „The Wall” (A fal), amit tulajdonképpen Roger Waters-nek adnak szőröstől-bőröstől. Mivel a lemez megjelenése után Gabriel ki is lépett a Genesis-ből, kicsit rémülten bambultak maguk elé a rajongók, nem sejtve, mi várható azok után a zenekartól és kedvenc énekesüktől. A Genesis néhány kiváló év után, Phil Collins elvi visszavonulása után, mára tulajdonképpen nem nagyon létezik, míg Gabriel megállás nélkül ontja magából a szó szoros értelembe vett „zenét”.
Birdy
Szólókarrierje maga volt a varázslat, amelybe nagyon-nagyon sok minden belefért, elviselve olykor a kritikus hangokat is, bár abban mindenki egyetértett, hogy ha Gabriel valamit csinál, akkor az különleges élmény, akármi is lesz az. Például emlékezetes, hogy legsikeresebb albuma, a „So” előtt, azaz 1986 előtt egy évvel készített a kiváló rendező Alan Parker (A fal, Lángoló Mississippi, Angyalszív, Evita) felkérésére filmzenét. A film egy kultikus darab, a William Wharton regényének adaptációjaként forgatott „Birdy” (Madárka) volt (ebben a filmben játszotta első főszerepét Nicolas Cage), amelyhez Gabriel tulajdonképpen saját dalainak instrumentális, megreformált változatait adta le, és ez zseniális hatással volt a kész filmre, mint ahogy az ő zenei pályáját is befolyásolta, hiszen ezzel mintegy kinyílt a zenei kísérletek kimeríthetetlen tára. Mivel 1986-ban minden zenei díjat bezsebelt a „Sladgehammer”, a „Don’t Give Up” és a „Big Time”-ért, karrierjének azon területére koncentrálhatott, ami igazán érdekelte. Megalapította kiadóját a Real World-öt, amely a világ minden tájáról vadászta és gyűjtötte össze a tehetségeket, majd adta mindenkinek a tudtára, hogy nem csak a kommersz, minden csapból folyó minimális zenei értékeket képviselő hang létezik, hanem a kultúrák sokszínűsége, az elfogadás, a nyitottságot hirdette, majd ennek eredményeként érkezett el az újabb kísérlet 1989-ben.
Passion
1989-ben nem más, mint Martin Scorsese bízta meg az akkoriban vallásos körökben hatalmas botrányt kirobbantó „The Last Temptation Of Christ - Passion” (Krisztus utolsó megkísértése) című filmjének zenei munkálataira. A monumentális munkába bevonta a világ minden tájáról barátaivá vált zenészkollegáit, mint például Mahmud Tabrizi-Zadeht, Nusrat Fateh Ali Khant, Youssou N'Dourt és Baaba Malt. Ebben a munkájában is találhattunk egy-két Peter Gabriel-dal átdolgozást, de ekkor már a zenei sokszínűség és kulturális nyitottság volt a legszembetűnőbb. Briliáns filmhez, briliáns zene.
Hogy miért is írtam le mindezt? Nos, azt akartam kiemelni, hogy Peter Gabriel mennyire nem szívesen állt be soha a sorba, és míg néhány kortársa minden követ megmozgatva kapar mind a mai napig, hogy talpon maradhasson, ő intelligensen elállt az útból és a saját világában próbált érvényesülni.
New Blood
A 2011-es „New Blood” című lemez is azt bizonyítja, érdemes visszanyúlni a régebbi dalokhoz és kicsit újra fogalmazni azokat. Ebben az esetben kicsit érdemes ismét visszább pillantani, hiszen Gabriel 2010-ben kiadott „Scratch My Back” című lemezén egy újabb hangzást próbált megvalósítani, miszerint a dalokat elektronika és ütősök nélkül, zongorával és néhol szimfónikus nagyzenekarral adja elő. A „Scratch My Back” még más előadók dalainak feldolgozását tartalmazta, így hallhattunk David Bowie, Neil Young, Paul Simon, Talking Heads vagy Radiohead dalokat.
A 2011-es „New Blood” ezzel szemben már saját dalokat dolgoz fel, szintén elektronika és dob nélküli, szimfónikus változatban. Újra találkozhatunk a már a „Birdy” (Madárka) című filmben feldolgozott „San Jacinto”-val, de Melanie Gabriellel elénekli a 2000-ben megjelent „OVO” című lemezről a „Downside Up” című dalt, majdhogynem angyali háttérrel. A lemez nyugtató és csodálatos. Kifejezetten érdekes, hogy Gabriel olykor nyugtalanító zenéjére milyen jótékony hatással van a vészjósló ütősök hiánya, valamint a kellemesen búgó fúvósok váltakozása, szimbiózisa a vonósokkal, vagy éppenséggel a rekedtes énekkel.
Ha már szó esett a ’86-os legsikeresebb és legnépszerűbb lemezről a „So”-ról, említsük meg, hogy a „New Blood”-on is képviseltetve van, méghozzá olyan dalokkal, mint az „In Your Eyes”, a „Red Rain”, a „Don’t Give Up” vagy a zseniális „Mercy Street”, amelynél jobb és szebb dalt ritkán hallhatunk.
A lemez talán legfurcsább feldolgozása az utolsó nagy dalsikerét hozó, klipdíjakat nyerő „Digging In The Dirt”, amelyben azonban remek éneket hallhatunk, de teljesen elveszti a dal azt a jellegét, amely anno sikerre vitte. A dinamikája máshova helyeződött és bár ütősök hiányában nehéz ugyanazt a hangzást hozni, a dalt sajnos tényleg csak a két énekhang menti meg. Az utána következő „The Nest That Sailed The Sky” már szintén erre a műfajra született. Gyönyörű harmónia, amit nem lehet nem szeretni.
A 13. dalt a természet alkotta, és „ő” is adja elő. Reméljük, még sokáig hallhatjuk ebben a tisztaságában. A „dal” címe „A Quiet Moment”.
A lemezt végül egy klasszikus Peter Gabriel dal zárja, a „Solsbury Hill”, amit szintén nagyon szerethetünk.
Akinek szerencséje van, dupla speciel edition kiadásban szerzi meg a lemezt, így meghallgathatja a dalokat akár instrumentális, ének nélküli változatban is - na jó a Wim Venders rendezte "Világ végéig" című filmből ismert "Blood Of Eden"-t azért énekkel is meg lehet hallgatni. Legyen szerencsénk!
PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Continuer
Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Continuer
Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Continuer
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Continuer
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Continuer
