Jay-Z & Kanye West: Watch The Throne | Augusztus 8-án debütált Jay-z és Kanye West közös albuma, melyet a nagyérdemű és a kritikusok társadalma oly kiéhezetten várt. A következőkben kicsit végigzongorázom az album nem éppen egyhangú felhozatalán, betekintek a kulisszák mögé, a közreműködők soraiba, és persze a publicitást erősítve a saját vélemény sem maradhat el. Mindenképpen kiadós sorok elébe nézünk.
Szerintem senkinek nem okoz nagy megdöbbenést az, hogy két HipHop Birodalom élén táncoló, sajátos és lehengerlő stílussal bíró rapmogul összefogásából a Billboard 200-as listáját vezető lemez születik. Az aranyérem már az első héten a zsebükben volt, emellett befoglalták a trónt a Billboard Top R&B/HipHop és a Top Rap albumok sorában is, norvégiai, ausztrál, kanadai rangsorokkal egyetemben. Ezzel egyébként Kanye az ötödik, míg Jay-z a tizenkettedik listavezető korongot tudhatja magáénak.
Kanye Jay-z The Blueprint (2001) című albumán működött közre, elsőként a This Can't Be Life című dal kapcsán, azóta olyan kollaboráns szerzemények születettek, mint a Monster, a Run This Town, vagy éppen a Swagga Like Us. Az eredetileg öt trackkel töltött EP terve végül nagylemezzé duzzadt, melynek hanganyaga a világ különböző pontjain vált teljessé. A felvételek 2010 novemberében, Angliában kezdődtek, majd Ausztráliában, Párizsban, New Yorkban és sok más városban folytatódtak. Ha esetleg a világkörüliségben nem lenne elegendő motiváció, New Yorkban a Mercer és a Tribeca Grand Hotel területén egész blokkokat választottak le közreműködőik és persze saját maguk szórakoztatására (a masterelés is itt készült Mike Dean jóvoltából). A hagyományos stúdióba vonulás voltaképp nem is lenne méltó ehhez az albumhoz...
Ami biztos, hogy mielőtt mélyebb merülésbe feledkeznénk az album apró szegmenseit illetően, komplexitását, hangzásvilágát tekintve valamifajta burokba zár, mely rendkívül sok helyen Kanye: My Dark Twisted Fantasy-jének világát hívja újra életre. Ez a burok repedezni látszik amint itt-ott értelmezni kezdjük a sorokat. A túl sok fellengzés, ez a tipikus „ajtóstól a házba” jelleg, a márkanevek kavalkádjában (Rolex, Benz, Manolo, Gucci) helyenként szinte megszakadó sorok. Fullasztóvá, nem utolsó sorban képmutatóvá válik a dics, a vagyonra, hírnévre való fókuszálás.
Társadalmat érintő kérdések legélesebben talán a Murder To Excellence-ben öltenek testet, mely sorok a Westchesterben, rendőrök által meggyilkolt 20 éves, fekete bőrű Danroy Henry emlékének, illetve a tragikus esetet övező háttérnek lettek szentelve. A Made in America a vallási indítást követően nagy teret enged az idősíkokban való vándorlásnak, a múlt és a jövő kettősére fókuszál (“I’m living the future so the present is my past.”): emléket állít a gyermekkornak, köszönetet mond édesanyjának (West), majd a jövő generációjának legendás alakjává válás, a halhatatlanságának megteremtése adják a gondolatmenet fő vonulatát. A Made In Americat Frank Ocean hangja gazdagítja, ahogyan az utolsóként felvett No Church In The Wild-ot is, 88-key és The Dream közreműködése mellett. A dalban a vadon szava szakít a konvenciókkal, maga „a trón birtoklása utat enged a drogok, a szex és a hiphop zamatának megízlelésére”. Swizz Beatz le sem tagadhatná a Welcome To The Jungelért vállalt kezességet, ahol ismét a személyes emlékek és a jövő központisága adja a gerincet.
Van itt még The Neptunes -féle Gotta Have It, Beyoncé refrénelte Lift Off, vagy a szerintem rendkívül megkapóra sikeredett Niggas In Paris, melyről a napokban olvastam egy rendkívül találó jellemzést: „zseniális, bár senki sem érti miről is van szó benne valójában”. A H.A.M. És az Otis című szerzemények pedig elsőként váltak külön az albumtól vezető szerepet harcolva maguknak. Az utóbbi Otis Redding hangmintájával ütős kis slágerré kerekedett, bár a Spike Jonze rendezte klip kicsit eredetibbre is sikeredhetett volna.
A negatív kritikák magját az albumra vetített rendezetlenség, túlzott sokféleség, az egységes összhang hiánya adja, amiről talán merészen, de kijelenthetem, hogy a szétesettség mégis valamiféle összetartást ad az albumnak, azáltal ahogyan a számokat karakterizálja, és távol tartja a mainstream jellegtől. Gyökerekig képes hatolni, a konvencióknak pofátlanul hátat fordítva, fenyegető merészségével, eufóriájával kaput nyitva egy színesebb dimenzió felé.
Tehát mindenképpen érdemes a tolakodóan arany borító és a fellengzős címadás mögé lesni, augusztus 23-tól Deluxe Edition formában is. Nem tökéletes, de különleges.
.tia
Osztályzat: 10/8
Track listing:
1. "No Church in the Wild" (featuring Frank Ocean)
PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Weiter
Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Weiter
Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Weiter
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Weiter
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Weiter