2010. március 16.
Massive Attack: Heligoland | A MyMusic által korábban "a kilencvenes évek legfontosabb poporgánuma" epiteton ornans-szal illetett Massive Attack legújabb lemeze, a Heligoland majd' harminc napja földi pályára állt, megosztva kritikusokat és a közönséget egyaránt. A stílusteremtő hang irányában sok volt az elvárás az ötödik album alkalmából, melyet tetézett a 100th Window utáni hosszú hiátus is.
A Heligolanddel foglalkozó legtöbb kritika a Massive Attack legnagyobb teljesítményeinek fényében próbálta elemezni az új lemezt. Megtehetnénk ezt mi is, rövid summázatát adva a banda eddigi karrierjének. Volt ugye a kvázi brahiból felvett Blue Lines (1991), az eredeti és nagyszerű Protection (1994), a legendás Mezzanine (1998), majd a kevéssé legendás, reggae-soul-trip-hop deprivációban szenvedő 100th window (2003), hogy csak a fontosabbakat említsük. Persze ezzel az összegzéssel csak azt érjük el, hogy az újat menthetetlenül gyengének állítjuk be.
Gyengécske lett ugye, ugye? De hát miért az? Miért nem úszik rögtön a tudatba, miért? Hallhatóan igényes, alapos, csiszolt, profi, de az a masszív hang, mellyel korábban sikeresen ölelték keblükre az önmagukban is zseniális vendégművészeket (például a vissza-visszatérő Andy Horace-t is), kissé megfakult.
A kellemesen borzongató clusteres zongoratémával operáló Pray for the Rain-ben például Tunde Adebimpe (Tv On The Radio) működik közre oly mértékben, hogy maga a szám is leginkább egy Tv On The Radio dalnak tűnik, de hasonló a helyzet a Damon Albarn (nyilván szándékosan) szenvelgő énekét, és a Portishead-gitáros, Adrian Utley pengetgetését felvonultató Saturday Come Slow-val is. Sokak szerint az érzelmi oldal sem azt az apatikus mélységet hordozza, melyet a korábbi anyagokon megszokhattunk. Az is lehet, hogy kezdünk rezisztenssé válni.
Úgy vélem – s bizonyára sokan egyetértenek -, kizárhatjuk a kiégés lehetőségét. Ha minden tökjó és mégse jó, annak általában a bizonytalanság az oka. Szerintem egy új korszakba lépett a zenekar. Állapotok, és nem utak jellemzőek. Persze még megmaradtak a régi módszerek, beidegződések, de érezhetően egy új Massive Attack-atmoszféra kezd kibontakozni.
A továbblépés kényszerítő ereje ugyan még nem tudta felülírni a jól bevált csapásokat (például a finoman szólva is Radiohead–ízű Babelt, és a kellemetlenül jellegtelen Rush Minute-et), de üdítően eredeti pillanatokat is okozott. Ilyen számomra a sokak által lehúzott Psyche, Philip Glass-t idéző szintialapjával és Martina Topley-Bird mondókázásával.
A tapogatózás ellenére is akadnak még erős, visszatekintő momentumok. A Heligolanden tisztán érezhető (a közben visszatért egyik alapító) Grant "Daddy G" Marshall hatása („I would bring the black back to Massive Attack”). A már tavaly ősszel EP-ként kihozott Splitting the Atom hanyag, groteszk és emlékezetes. Ez utóbbi dal és a másik Andy Horace jutalomjátékának teret biztosító nóta, a Girl I Love You kiváló fekete alapokat vonultat fel, kellően nyomasztó feltéttel - mintha egy térképet néznénk: dél alul, észak felül - és ha valakinek az a kedvenc pattern-je, hogy "I Love You-ou-ou" az már alapjában véve nem lehet rossz.
Meggyőződésem továbbá, hogy a Heligolandre hatott Björk 2007-es lemeze, a Volta is. A lúdbőröztető, érces és kakofón rézfúvósok jelenléte nem csak ebben a kiváló opuszban figyelhető meg, de a gurgulázó, nyomasztó-törődő Flat of the Blade-ben is, mely számomra (még alapjait tekintve is) egy az egyben a Wanderlust című dalra történő reflexió. Itt jegyezném meg; mindkét munkát az album legerősebb pillanatainak tartják mind a rajongók, mind a kritikusok.
Mindezek fényében vitatkozhatunk róla, hogy Massive Attack-jellegű -e a Heligoland, vagy sem, hiszen még a lemez tényleges csúcspontját is egy totálisan a banda fénykorát (konkrétan a Mezzanint idéző) gyöngyszem, a Paradise Circus jelöli ki. Vessenek rám kavicsot, de szerintem a Teardrop-i és Angel-i mélységeket is majdnem hozza. Megbabonázó billentyűtéma, kellően minimál alapokkal, melyet a hosszú fürtjei mögé rejtőző Hope Sandoval gyönyörűséges, éteri éneke koronáz. Talán pont ez a track lehet a továbblendítő pillanat, a régit és újat összekötő kapocs.
déka
A MyMusic értékelése: 7/10
Massive Attack: Heligoland (EMI, 2010)
1. "Pray for Rain" (vocals by Tunde Adebimpe) – 6:43
2. "Babel" (vocals by Martina Topley-Bird) – 5:18
3. "Splitting the Atom" (vocals by Grant Marshall, Horace Andy and Robert Del Naja) – 5:15
4. "Girl I Love You" (vocals by Horace Andy) – 5:26
5. "Psyche" (vocals by Martina Topley-Bird) – 3:23
6. "Flat of the Blade" (vocals by Guy Garvey) – 5:29
7. "Paradise Circus" (vocals by Hope Sandoval) – 4:58
8. "Rush Minute" (vocals by Robert Del Naja) – 4:48
9. "Saturday Come Slow" (vocals by Damon Albarn) – 3:42
10. "Atlas Air" (vocals by Robert Del Naja) – 7:47