2009. március 9. | burlesque

Íme a világ talán legjobb lemeze - King Crimson

Klasszikusok | King Crimson: In The Court Of The Crimson King | Lehet-e egy album egyszerre érzelemdús és hideg? Természetesen: 1969-ben a King Crimson úgy hozott össze egy tébolyult lemezt, hogy a felvételek közben a tagok a mértékletességről sem feledkeztek meg.

Nehéz megmondani, hogy a hatvanas évek második felében kibontakozó rockzenekarok közül melyik vonultatta fel a legképzettebb zenészeket, az azonban biztos, hogy a King Crimson ebből a szempontból az élmezőnyben található – Robert Fripp gitáros, az „őrült tudós” kiváló társakra talált jó negyven évvel ezelőtt.

Michael Giles dobos nemcsak játéka, hanem hangszerének hangzása miatt is szerethető, a sokoldalú Ian McDonald gyakorlatilag bármilyen instrumentumból képes volt előhozni káprázatos dallamokat, a basszusgitáros-énekest, Greg Lake-et pedig alighanem senkinek sem kell bemutatni. A szintetizátorokért, valamint a szövegekért felelős ötödik tag, Peter Sinfield ténykedése sem elhanyagolható: a zenész jobbnál jobb ötletekkel dobta fel az együttes dalait.

Persze mindez mit sem ért volna, ha a King Crimson nem írt volna zseniális dalokat. A zenekar bemutatkozó lemeze, az 1969-ben megjelent ’In The Court Of The Crimson King’ szerencsére minden olyan megoldást felvonultat, amelytől egy progresszív album igazán kiemelkedővé válik. Frippék ráadásul nem estek abba a hibába, mint néhány korabeli banda: esetükben ugyanis szó sem lehetett fölöslegesen elnyújtott szerzeményekről – az ’In The Court Of The Crimson King’-en minden megszólaltatott hangnak megvan a pontos helye és szerepe.

Kiváló riffel indít a ’21st Century Schizoid Man’: Fripp éles gitárja tökéletes összhangban van Lake torzított énekével, az elborult gitárszólónál pedig alighanem semmi sem magyarázná jobban a címválasztást. Érdemes figyelni Giles és Lake játékára is, a ritmusszekció ugyanis Fripp-pel együtt szólózik – nem is akárhogy. A csodálatos üveghangokkal és éteri énekkel operáló ’I Talk To The Wind’ talán kevésbé ismert, mint a lemez többi dala – éppen ezért egy titkos favoritról van szó, mely egyáltalán nem lóg ki a többi közül.

Az album egyik nagy erőssége az ’Epitaph’ – a drámai dalt felépítése, valamint fülbemászó refrénje teszi ellenállhatatlanná. Noha sokan Robert Frippet tartják a King Crimson első emberének (egyébként jogosan), nem szabad elfeledkeznünk Greg Lake-ről, hiszen nélküle ez az album valószínűleg sehol sem lenne. Lake minden számban káprázatosan énekel, emellett pedig a basszust is magabiztosan kezeli.

A ’Moonchild’ ismét egy lehengerlő kompozíció: a dal első három perce egy egyszerű, visszafogott balladát vetít előre, ám az ezt követő elszállás, melyben az itt-ott megszólaló hangok és zajok egyedülálló atmoszférát alkotnak, az album egyik fénypontja. A lemezt a ’The Court Of The Crimson King’ zárja: természetesen ezt a szerzeményt is Fripp pengetése, valamint Lake éneke teszi felejthetetlenné, persze McDonald fuvolajátékáról is csak szuperlatívuszokban beszélhetünk. Lake egyébként megirigyelhette Fripp gitártémáit, hiszen a dal jellegzetes akkordbontásai visszaköszönnek az Emerson, Lake & Palmer-korongokon – elég csak a ’The Sage’ című szerzeményre gondolnunk.

Az album kiadását követő turné után sajnos megbomlott a csapat egysége: személyi ellentétek miatt Giles és McDonald is elhagyta a zenekart, nem sokkal később pedig Lake is kiszállt, hogy Keith Emerson és Carl Palmer társaságában zenélhessen tovább. Mindezek ellenére a King Crimson későbbi munkái is minőségi dalokat tartalmaznak: az ’In The Wake Of Poseidon’ vagy a ’Red’ szintén a progresszív zene legjobb lemezei közé tartoznak, de az együttes mesterműve kétségtelenül a megismételhetetlen és felülmúlhatatlan ’In The Court Of The Crimson King’.

burlesque

A MyMusic értékelése: 10/10

King Crimson: In The Court Of The Crimson King (Atlantic Records, 1969. október 10)

Számlista:

1. ’21st Century Schizoid Man’
2. ’I Talk To The Wind’
3. ’Epitaph’
4. ’Moonchild’
5. ’The Court Of The Crimson King’