2018. november 26. | Jam

A lányos énemnek - Against The Current

Against The Current – Past Lives (2018) | Két évvel ezelőtt nagy vehemenciával vetettem rá magam a new york-i trió debütáló lemezére, mert a Gravity EP azt vetítette elő, hogy egy gitárral és lendülettel bőven megtámogatott, korrekt kis Paramore-klónt kapunk. Akkor csalódnom kellett, mert sokkal lágyabb, lassabb és unalmasabb lett a debüt. A folytatás viszont igyekszik visszaadni a hitemet!

Két évvel később ugyanis a srácok fogták magukat és nyíltan elhagytak mindenféle rockos, punkos, élő zenéhez köthető hatást és belementek a modern szintipop gödrökkel sűrűn kirakott, ingoványos mocsarába. Ennél jobb dolgot pedig aligha csinálhattak volna, hiszen a Past Lives minden, amit a debüttől két éve vártam: lendületes, dallamos, kedves, komor, vidám, cuki, kísérletező és mindenekelőtt élvezetes hallgatnivaló. És nyilván ehhez kellett egy olyasfajta szemléletváltás, hogy ne csak a vassisakos, rockon-metalon edződött felem akarja megkapni a magáét, hanem a dallamokra és finom érintésekre éhező felemnek is tudjak mutatni valamit. Lehet azt mondani, hogy felnőttem, vagy nyitottam a pop világa felé (ha már mindenki ezt teszi), vagy csak szimplán sokkal jobb dalokat írtak a srácok, mint ezelőtt – nem feltétlen kell szétválasztani az indokokat -, de mindenképpen az év egyik legkellemesebb csalódása a mostani korong.

A Strangers Again már egy olyan felvezetése volt az idei dalfüzérnek, amit nem tudtam nem százszor meghallgatni, ugyanis zseniális el lett találva ez a drum n bass-es lüktetés, a téma kiváló, a klip igényes volt… Szóval kellő hangulatban láttam hozzá a 11 dalnak, és azt vettem észre, hogy dünnyögök, dudorgok, éneklek, fütyörészek, csettintgetek, dobolok (nyilván csak verem az asztalt a kezemmel), és képes vagyok elengedni magam zenehallgatás közben. Ezt pedig két dologra vezettem vissza: egyrészt Chrissy hangja baromi kellemes, emellett igencsak jól tudja használni. Hallgassátok csak meg a folyamatos fej-torok váltásokat az Almost Forgot-ban, vagy a The Fuss keményebb megszólalását, és egyből értitek majd, mire gondolok. A másik indok pedig a végtelenül király hangszerelés, ami képes kilépni a Paramore árnyékából és még jobban háttérbe szorítani a gitárokat, ezáltal, amikor megszólal, akkor üt is. Másrészt a szintén idén robbantott CHVRCHES klasszikusokat idéző samplerei és effektjei ellett egy sokkal modernebb, erőteljesebb hangzást képvisel, mégsem érezzük azt, hogy sulykolnának a szintik. Egyszóval baromi korrekt pop-alapokat kapunk, amire Chrissy zseniálisan énekel. Kicsit nekem talán a szövegvilág unalmasra sikeredett, mert a kiugró, vidámabb dalok mellett annyira sokat beszél az elmúlt időszak földönlévő, megsebzett énjéről, és a rossza kapcsolatokról, hogy kicsit már sok – ellenben a lemezcím így igencsak helytálló. Másrészt viszont az egyik legcukibb, legaranyosabb szöveget kapjuk az I Like The Way képében, a P.A.T.T. pedig kimondja az örök igazságot a nőkről és a szerelemről egyaránt. Egyedül a Scream Kung Fu pandás kezdését és fejhangos refrénjét nem tudom hova tenni a mai napig sem. Az kilóg és kész.

Viszont a lemez többi része egy egészen korrekt munka, ami előrevetíti a banda útját és talán meg is ágyaz nekik az A-ligás előadók között. Ezt pedig második lemezzel elérni talán nem is olyan rossz teljesítmény. Kicsit változatosabb szövegvilággal és hasonlóan élvezhető zenével engem bármikor levesznek majd a lábamról legközelebb is, csak ne essenek a folyamatos kísérletezés és művészieskedés feneketlen kútjába!

A MyMusic értékelése: 8/10

Tracklist:
01- Strangers Again
02 – The Fuss
03 – I Like The Way
04 – Personal
05 – Voices
06 – Scream
07 – Almost Forgot
08 – P.A.T.T.
09 – Friendly Reminder
10 – Come Alive
11 – Sweet Surrender