2018. július 20. | Jam

Gyilkos pillantás - Eyes Set To Kill – Eyes Set To Kill

Eyes Set To Kill – Eyes Set To Kill (2018) | Némi tagrendbeli átrendeződés, Anissa Rodriguez távozása és négy év várokozás után jött ki hatodik stúdióalbumával az arizóniai banda. A korong szimplán cím nélkül, vagy ha úgy tetszik, selftitledként látta meg a napvilágot a Century Media Records gondozásában, és bár változások történtek, a lendületéből vajmi keveset veszített a banda.

Kíváncsian ültem le meghallgatni a lemezt, hiszen mindig is bírtam, amit csináltak a srácok-lányok, bár már csak lány és srác, hiszen csak a gitáros-énekes Alexia és a dobos-szintis Caleb Clifton hivatalos tagja a bandának, AJ és Comron csak turnézásnál, élőben segítik ki őket. Na, mármost egy kéttagú alkotóbrigádnál azért felmerül a kérdés, hogy sikerül-e annyi kreativitást kisajtolni magából az embernek (khm… a 30 Seconds to Mars első és utolsó lemeze tökéletes példa az igenre és a nemre), mint egy komplett bandának, kérdés volt, mennyire puhul el a zene? A válasz szerencsére az, hogy pont annyira, amennyire kellett! Nincsenek hatalmas tempójú csapatások, kéztörő tekerések vagy éppen agyat szétkalapáló breakdownok, vannak viszont okosan felépített, ragadós, kellemes dallamok, amelyek még így is néhol kaptak egészen kemény körítést maguknak. Meg van pár túltolt lassú dal, amit nem kellett volna túlzásba vinni, de ez a kisebb hányada a korongnak.

Igazság szerint bivalyerősen kezd be az album, ugyanis az introként funkcionáló Burn Down után a Die Trying, Not Sorry, Break hármas úgy leviszi a hajunkat, hogy Pierluigi Collina sírva könyörög a receptért (aki nem tudja, kiről van szó, az túl fiatal). Ráadásul kapásból csatasorba is állítják a legerősebb dalokat, a legnagyobb erényeikkel egyetemben (Alexia hangja, fogós alapok, okosan használt elektronika, kellemes dallamok), ami egyértelműen hozza magával a tényt, hogy vissza fog esni a nívó. És sajnos nem csalódunk az önmagunk által felvetett szintézisben, de szerencsére nem kapásból a kezdő triász után, hanem jóval később csökken a fogósság. Én a magam részéről a Drift Away-ig egészen jól elvoltam a lemezzel, a Never Forget Breaking Benjamin-es tördeltsége bejött, a Saved You With A Lie és a Letting Go húzása csúcspontokká emelik ezeket a tételeket, de még a Devastated is elfért volna, mint lassabb dal. (Bár a Saved You… dallamvezetése és úgy kompletten az egész annyira ismerős, annyira panel…de nem tudom megmondani, hogy honnan – aki tudja, azonnal kommentbe, köszi!) Viszont a Drift Away háromnegyedes döngölése és túlhúzott elektronikája nekem egyáltalán nem jött át, ugyanúgy, ahogy a Misery-ben sem, pedig az már egy sokkal értékelhetőbb dal a repertoárban – bár ez nem a zenekar hibája, hanem a 90%-ban nagyon korrekt hangzást összehozó hangmérnöké/produceré. A Voices és a Who We Used To Be pedig már nem tudtak megfogni (pedig utóbbi eléggé húzós), mert szerintem egy kicsit túl lett tolva a lemez ezzel a 13 dallal. Meg igazából annyira erős az első fele, sőt, talán az első kétharmada az albumnak, hogy a végére már elfogy a lelkesedésünk. Pedig ezek is jó dalok, még ha a lassabb tételekért nem is vagyok egyértelműen oda, és talán Alexia kiabálását sem annyira élveztem. Amikor tisztán vagy rekedten énekel, vagy kicsit erősebb ordítást próbál, az teljesen oké, csak a nagyon magas „visítások” nem jöttek át igazán.

Összességében viszont nagyon élveztem hallgatni ezt a korongot, Alexia és Caleb egészen korrekt hallgatnivalót hozott össze, még a kiadóváltás és a tagcserék ellenére is. Én azt mondom, hogy ha ennyi idő kell egy jó koronghoz, akkor várjunk inkább még négy évet a következőig, mert megéri!

A MyMusic értékelése: 8/10

Tracklist:
01 – Burn Down
02 – Die Trying
03 – Not Sorry
04 – Break
05 – Survive
06 – Never Forget
07 – Saved You With A Lie
08 – Devastated
09 – Letting Go
10 – Drift Away
11 – Misery
12 – Voices
13 – Who We Used To Be