2018. július 5. | Jam

Bólogatós kutyák! – Red Swamp – Desertdrive (2018)

Red Swamp - Desertdrive (2018) | Két évet váratott minket a debüt után a budapesti stoner/sludge banda, ennyi időre volt szükségük ugyanis, hogy valami egészen elképesztő második korongot pakoljanak össze. A Desertdrive paraszt, okos, fogós, baszatós, táncolós, bólogatós és minden tekintetben kiváló alkotás. Ezt így mindjárt az elején szögezzük le!

A másik, amit ki kell még jelenteni, hogy ez az én számból – billentyűzetemből – szinte istenkáromlásnak hangozhat, hiszen egészen eddig próbáltam elhatárolódni ettől a műfajtól és a hideg futkosott a hátamon, ha valaki a stoner szót kiejtette (persze kivételek mindig lesznek, ugye Apey?). Persze hozzátartozik az igazsághoz, hogy a két alapvető, ellenszenvemet kiváltó tényezőt a srácok kigyomlálták a palettáról, így tehát nincsen végtelenségig ismételt, ötlettelen riffek halmaza és főleg nincs torokordításos, szenvedős „sztónervokál”. Engem ezzel a kettővel a világból ki lehetne kergetni, viszont amit itt a srácok összehoztak, abban van egy kis metalcore, néhol egy kis rockos riffelgetés, itt-ott már-már popos refrének, na és persze a masszív agyletépés. Pont ezért van az, hogy hazánk egyik leginnovatívabb, legexportképesebb bandáját látom a srácokban, hiszen képesek egy közkedvelt műfajt úgy megfogni, hogy még a mandínerből elutasító személyem is kíváncsian kapja fel a fejét az első riffre és a végén elégedett csettint. Gyakorlatilag itt is a riffek kapják a legnagyobb hangsúlyt, hiszen mégsem 100%-ig stílusidegen a banda, viszont ezek a riffek nem a „hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént” gondolatiságában fogantak, hanem változatosak és egy dalon belül is képesek több hangulat lefestésére. És persze nem kerülhetjük meg Veress Marci dobjátékát sem, aki csuklóból hozza a kötelezőt, húznak a grooove-ok, a duplázó pedig pörög, mint a körhinta a Tisza-menti falunapokon. Igazából a Queen of the Dirt vége ébreszti csak rá az átlaghallgatót, hogy gitárszólóból és elszállós agymenésből lehetett volna egy kicsit több is, de mivel az egész lemez feszes, mint Rihannán a koncertdress, ezért a kutyának nem tűnnek fel ilyen nüanszok, csak amikor kapunk belőle egy kis kóstolót.

A lemez legnagyobb erőssége mindenképpen Kovács Gergely és az ő hangi adottságai, hiszen képes az összes dalból slágert varázsolni. De komolyan, kivétel nélkül az összesből! Alapból van egy baromi jó hangszíne, amit iszonyatosan jól ki is használ, amikor meg elkezdődik az üvöltözés, akkor aztán hidegrázás. A screamek igazán mélyről, zsigerből érkeznek, mi pedig mosolyogva tépjük le a képeket a falról keretestül, hogy jól szétcsapkodjunk vele valamit! Amikor a Crossed beindul, vagy éppen a Castaway bangelős intrója, de akár a címadót vagy a már fent említett Queen of the Dirt-öt is említhetném, akkor aztán nincs megállás, „mindenki fejszével szabott kockás inget fog szarni tőle”, ahogy Gergely is mondta a lemezmegjelenés előtt. És igen, ez meg is történik, úgyhogy én ki merem jelenteni, hogy stílusában az év lemezét hozta nekünk a budapesti kvintett (ugye Apey-ék nem hoznak ki idén semmit) és minden elismerést megérdemeltek eddig is, ezután meg aztán pláne. Nagyon jól szól a lemez, ötletesek a dalok, zseniális az ének, rövid, tömör, és kellőképpen nagy az újrahallgatási faktor. Tulajdonképpen szóljatok, ha kihagytam valamit, de nálam ez most nagyon betalált!