2018. június 30. | Jam

Pofán csapós tételek - Road

Road - _TKLTSSG_HBJ (2018) | Avagy köznapi nevén A tökéletesség hibája, de sokkal menőbben néz ki a fenti módon kiírva. Szóval hetedik lemezéhez érkezett a domoszlói rock’n’road-négyes, akik minden eddiginél mélyebbre merészkedtek zeneileg és szövegileg is, ami azt bizonyítja, hogy a M.A.T.T. nem csak egy kilengés volt, hanem az ösvény kitaposása, amelyen a mostani lemez lelkendezve robog tovább.

Mindig is a banda keményebb oldalát kedveltem, hiszen sótlan, dallamosabb-poposabb metalbandából Dunát lehetne rekeszteni, de amikor elborultak a srácok és előhozakodtak egy Valami nagyon hideg kékkel, egy 39764-gyel vagy A hatodikkal, akkor reménykedtem benne, hogy van ott még, ahonnan azok jöttek. Aztán három éve berobbant a Kettő bennem az énnel a M.A.T.T. és végre elkezdett kialakulni az a világ, amely a mostani lemezen testet tud ölteni. Gyakorlatilag kicsit úgy érzem, mint a Marvel-nél az MCU világépítést: az egész Road életmű ehhez a lemezhez vezetett és minden egyes korong egy kis lépés volt az e felé haladó úton. Minden egyes lemez egy picivel keményebb volt az elődjénél, aztán a Tegyük fel…-nél megjöttek a plusz egy húros hangszerek, most pedig elérkeztünk oda, hogy végre nem csak kísérletezgetnek velük a srácok, hanem használják is őket, ahogy kell. Ideje volt már!

Nyilván az első, ami feltűnhet, hogy a hangzás brutális! Nem akarok hangzatos „az ország legjobbja” címkekkel dobálózni, de valószínűleg ez a korong benne van a mostani top 5-ben. Köszi  SuperSize, köszi Varga Zoli! A dobok iszonyatosan tisztán szólnak, hatalmas kontrasztban a gitárokkal, amelyek meg lehorzsolják a bőrünket és a húsunkba vágnak. Nyilván nincs meg az After The Burial-szint, de nem is hinném, hogy ez volt a cél, hiszen mégiscsak egy itthon mainstream-státuszban lévő bandáról beszélünk. Éppen ezért nagyon dicséretes, hogy meg merték csinálni azt, hogy szinte elejétől a végéig egy technikásabb, dallamtalanabb, odaverősebb, döngölősebb lemezt hoznak ki, mint amire bárki is számított. Sokszor előjön a triolázás vagy akár a háromnegyed, meglepő váltások, szinte már-már core-os tördelések és persze az elmaradhatatlan breakek. Olyan súlya van az egésznek, hogy ha így döngölnék végig az építőmunkások az M1-est, akkor már régen elkészültek volna vele. A másik, hogy Máté versei sokkal mélyebbek és elgondolkodtatóbbak, mint a kezdeti időkben voltak, gyakorlatilag sötétültek a zenével együtt. Sosem írt rossz szövegeket, mindig is ebben tartottam őket jobbnak a többi hazai rockbandánál, de itt most konkrétan versek vannak elszavalva, működik a spoken word (kicsit még talán jobban is, mint a Parkway Drive-nál), elmések a megfogalmazások és sokkal kevesebb az ének, mint volt (hála Istennek, hiszen az „Aki mer az nyer, sose felejtsd el” – és hasonlóan közhelyes sorokat szívesen elfelejteném). Inkább acsarkodás van, kiabálás van, sőt néha-néha majdnem egy hörgés is befigyel, de azért olyan messzire még nem merészkedtek (talán majd a következőn). Végre nincs vendégénekesnő, ami nekem nem is hiányzik, van viszont Csuja Imre, aki zseniálisat szaval a záró Sokkal jobb jónak lenni-ben. Nem hiába, Babits az Babits!

Őszintén szólva, nekem ez a lemez az idei év egyik legnagyobb pozitív csalódása eddig az itthoni rock-szcénában, hiszen nem fogadtam volna rá nagy tétben, hogy mernek az előző lemezeknél is elborultabb, mélyebb, erősebb anyagot létrehozni. Aztán itt az album, én meg csak keresem az államat és közben boldog vagyok, hogy 19-re lapot mertek húzni a Mátéék. Valószínűleg ennél erősebb már nem lesz a következő sem, hiszen akkor már az ütemmutatókkal és a ritmusképletekkel is jobban kéne játszani, plusz ugye annak a fránya hörgésnek is jönnie kéne, de szerintem nincsen rá szükség. Egyelőre ez így jó és így kerek, de persze még így sem tökéletes. Nálam a Benzin legyen-Amikor a Nap…-Ölj meg December trió eléggé kilóg az egész koncepcióból és kicsit feleslegesnek is érzem őket. Nem éreztem szükségét egy újabb sebességmámoros dalnak, se egy akusztikus tételnek, Máté szövegeit figyelembe véve egy instrumentálisnak meg aztán végképp nem. Meg aztán az Egyedül vagy messzire refrénje is egy igazán felejthető momentum, amit bátran kihagyhattak volna, így is nagyon hosszú az az 54 perces játékidő. Mindezekkel együtt ez még mindig a valaha készült legjobb Road lemez és alig várom, hogy élőben is halljam ezeket az aljasan döngölős, pofán csapós tételeket!

A MyMusic értékelése: 8/10

Tracklist:
01 – Bocsánat helyett
02 – 135 seb
03 – A tökéletesség hibája
04 – A bátrak éjszakája
05 – Egyedül vagy messzire
06 – Benzin legyen
07 – Amikor a Nap…
08 – Ölj meg December
09 – Álmatlanság idején
10 – Te is csak játszol
11 – Sokkal jobb jónak lenni