2018. június 15. | Jam

Tisztelet a kivételnek! - Parkway Drive

Parkway Drive – Reverence (2018) | Hatodik albumával merészkedett elő az ausztrál metalcore legenda és elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol már gyakorlatilag el is hagyhatjuk ezt a címkét, hiszen ez a lemez ugyan metal,  meg heavy, meg groove, meg dirty, meg bármi, de nem metalcore. Ez valószínűleg nagyon sok rajongó lelkét fogja összetörni örökre, de most komolyan, sárcok… az IRE után mire számítottatok?

Megvolt az összes előjel (maga az IRE lemez és annak fogadtatása, de már az Atlason is voltak kisebb utalások), megvoltak a hangzatos nyilatkozatok („kísérletezünk, tágítjuk a határainkat; kinőttük a metalcore-t”) és az előzetesen kihozott dalok alapján is biztosak lehettünk benne, hogy itt már nem lesz se Horizons, se Killing With A Smile. Mindezekkel együtt én sokkal jobban vártam ezt a korongot, mint bármelyiket eddig, hiszen végre egy stílushatároktól mentes, kísérletező bandát hallgathatunk, akik ugyan még mindig kőkemények, de már nem abban a sokak számára emészthetetlen formában, amellyel hírnevet szereztek maguknak. És igen, elhiszem, hogy ez az old-school fanok szívét kicsit facsargatja, de egy logikus és kötelező lépés volt annak érdekében, hogy a banda ne tűnjön el a középszerű és sokak által halálra ítélt core szcénában. Az pedig, hogy tudtak olyan irányba evolválódni, amely megnyitotta számukra a fesztiválok és arénák színpadjait… hát, na bumm. Valamilyen szinten minden zenész ezért csinálja az egészet, nem?

Szóval, miután leülepedett bennünk a felgyülemlett köpethalom, amelyet Winstonékra akartunk küldeni, essünk neki a lemeznek tiszta fejjel és fedezzük fel, hogy miért is rejteget sokkal több értéket ez a 10 dal, mint amit elsőre gondolnánk. Az első dolog, ami leviszi a fejünket az természetesen a hangzás, amely olyan bivaly, hogy nemrég még az afrikai szavannákon rohangált. A gitárok horzsolnak, mint a murvás aszfalt, a dob – bár egy kicsit a láb műanyag – zakatol könyörtelenül, a basszus pedig csak néha jön előre, de akkor kellemesen emlékezetes. Talán a megnövekedett zongora és vonóshangszer használatát tudnánk felhozni plusznak, amely nekem nem minden esetben jött be, de vannak jó pillanataik. Ami viszont mindképpen pozitív, az a nonstop gitárdallamok használata és a ritkán előbukkanó, viszont akkor baromian jó szólók. Ezekből összesen talán kettőt kapunk csak, de azok elismerésre sarkallnak, de ha már heavy metal-os gyökerekből táplálkozik az album, én többet is elbírtam volna. A dallamok viszont állandóan feltűnnek, sokszor ikerben is, hiszen egy olyan lemezen, ahol az éneklés minimálisra van korlátozva, ott kell is az alátámasztás és a színezés. Apropó éneklés… nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy a tiszta dallamokat erőltetni kellene. Oké, hogy színesíteni próbálja Winston az amúgy sem gyenge repertoárját, de szerintem ezt azért meg kellene hagyni azoknak, akiknek ez a szakmája.

Viszont minden másért egy hatalmas fejbiccentés jár az énekesnek (jajj, de paradoxon ez az elnevezés…), ugyanis tökéletesen hoz szinte mindent. A mély hörgései nekem jobban bejönnek, nem hiába imádtam anno a Dying to Believe kiállását („Forked tongue motherfucker tell me how the hell do you sleep at night” – Jézus, de imádom!), de itt is egyből levett a lábamról a Wishing Wells refrénjével. A magas – szokásos – hörgései teljesen rendben vannak, az epikus refrénekben alkalmazott, csordával megtámasztott tonális üvöltések pedig külön királyak (főleg a The Void és a Prey refrénjeire gondolunk) – de egymagukban azért nem érnék el az Architects-es Sam Carter zsenijét. A spoken word és suttogós részek nekem egy kicsit túl lettek tolva mennyiségileg, ezeket színező jelleggel nagyon szívesen elhallgatom, de talán ennyit nem kellett volna leerőltetni a torkunkon. Akkor már inkább a rap-ből kaptunk volna egy kicsivel többet, amely iszonyaton feldobja például a Shadow Boxinget. Nyilván nem kell átmenni Asking Alexandriába, de egy kicsivel többet mindenképpen elbírt volna az anyag, főleg úgy, hogy Winstonnak van mit mondania, ez teljesen egyértelmű a szövegekből. Az olyan soroknál, mint a „When you dragged us though the fire, Did you really think that we would burn?” vagy éppen a „Because when you threw us to the lions Did you really think that we would run?” tényleg azt éreztem, hogy időt és energiát fektetett a kidolgozásukra. Az, hogy a mondanivaló a dühös acsarkodás és az rezignált szomorkodás között mozog, azt pedig tudjuk be a koncepcionál gondolkodásnak és a műfaji követelményeknek. Mindenesetre engem nem zavart.

Hallgatás közben azt vettem észre, hogy egy csomószor fütyörésznem kell a dallamokat, bólogattam a menetelős riffeléseknél, mosolyogtam a berobbanó döngöléseknél és néha-néha még el is képedtem a meglepő fordulatokon (Cemetery Bloom, The Colour Of Leaving vagy éppen az I Hope You Rot latin kántálása). Egy szóval nem állítom azt, hogy ez lett a banda legjobb alkotása, hiszen mégiscsak egy core gyökerekkel rendelkező, öregedő, kísérletezgető zenekarról beszélünk, de az elvitathatatlan, hogy még mindig kőkemények az urak, jó az irány, amerre elindultak és fogós dalokat tudnak írni. Vannak hibák, de két-háromévente egy ilyen dalcsokorral bármikor szívesen megbarátkozom.

A MyMusic értékelése: 8/10

Tracklist:
01 – Wishing Wells
02 – Prey
03 – Absolute Power
04 – Cemetery Bloom
05 – The Void
06 – I Hope You Rot
07 – Shadow Boxing
08 – In Blood
09 – Chronos
10 – The Colour Of Leaving