2018. június 10. | Jam

Nem kell paráz(s)ni! - Breaking Benjamin

Breaking Benjamin – Ember (2018) | A háromévenkénti Breaking Benjamin lemezmegjelenés olyan biztos, mint a rövid haj a nőknél 50 felett. Az pedig, hogy ez a lemez mindig kicsit hasonlít az előzőre… meg az az előttire… meg talán az az előttire is, az az egyszerű tény mellett szintén törvényszerűsödni látszik. De amíg így karcolnak a dalok, addig én ezt nem bánom!

A hiátus utáni visszatérés egészen parádésra sikeredett 2015-ben, én legalábbis nagyon meg voltam elégedve a Dark Before Dawn-nal, ami azért is királyság, hiszen bizonyítja Ben zsenijét, miszerint egyedül is képes volt közel olyan jó dalokat írni (ha nem még jobbakat, khm, Ashes of Eden), mint anno csapatban. Viszont rájött az időközben kiszakállasodott úriember, hogy mégiscsak jobb másokkal együtt tevékenykedni és az Ember-t már egy öttagú banda készítette, nem pedig egy onemanshow-val van dolgunk (a lá Beartooth). Mindezzel a tudással a fejünkben mégis az a legmeglepőbb felfedezés a korong meghallgatása után, hogy szinte semmit nem változott a stílus. Csak keményebb lett az egész egy pár fokkal, hiszen Ben pokoli hörgései sokkal több teret kaptak, mint az elmúlt 2-3 albumon összesen. Ez pedig engem annyira megvett, hogy mind a mai napig szinte napiszinten lepörgetem a dalokat, hogy kielégítsem heves hallgatási vágyamat.

Persze senki ne gondolja azt, hogy egy tökéletes albummal lenne dolgunk, sőt, azt is megkockáztatom, hogy a Breaking-es örökranglistámra csak a We Are Not Alone és a Dear Agony mögé raknám csak fel, de oda viszont kőkeményen és kérlelhetetlenül. Ami miatt megkedveltem anno a bandát (Breakdown, Simple Design, So Cold, I Will Not Bow, Crawl, Away, The Diary of Jane…), az még mindig a sajátja: fogós riffekre és zseniális, tűpontos tördelésekre alámosott éteri dallamok, megtámogatva egy olyan énekesteljesítménnyel, amivel valószínűleg bárki kiegyezne 2018-ban. Kivéve talán Jonny Craig-et. Na mármost, ugyanebben rejlik a dolog legnagyobb buktatója is, hiszen az ugyanazon séma szerint felépített riffhalmazok nem csavarhatók a végtelenségig és akarva-akaratlanul valahol desszertízt fogunk érezni a lemez hallgatása közben (vélhetően a Torn In Two-Blood-Save Yourself hármas környékén). Engem, mint fant, annyira nem érdekelt, hogy helyenként beugrott egy-egy régebbi dallammenet, hiszen Ben képes az éneklésével és a dallamokkal úgy játszani, hogy csak pillanatokig érezzük ezt az analógiát, de kétségkívül érezzük és ez egy Red Cold River, egy Down vagy egy Psycho tudatában eléggé szerencsétlenül jön ki. Ha képesek ilyen zsenialitásokra, akkor hanyagoljuk a gyengébb, desszertesebb dalokat. Persze, tudom, könnyű ezt mondani… A másik, ami egy kicsit legörbítette az amúgy szinte végig mosolygós ajkaimat, az a The Dark Of You, amely sajnos gyengébbre sikeredett a megszokott Ben-es líráktól (akár a pofonegyszerű Rian, akár az építkezős Forget It, az atomkomor Dear Agony vagy a zsenialitás csúcsa, az Ashes of Eden után). És ha már líra, akkor a Lyra-Vega kettős ki is egyenlíti ezt a bakit.

Mindezekkel együtt kijelenthető, hogy a három gitárossal felálló csapat igazán nagyszerű darálásokat pakolt fel a korongra – és itt most nem kérnék a „látenskemény buzibanda” jellegű megnyilvánulásokból, mert tudom nagyon jól, hogy ez sehol sincs egy Veil of Maya-hoz, egy Emmure-hoz, vagy éppen egy August Burns Red-hez képest. Viszont alternatív mainstream metalhoz képest igenis bőven odabasz, amelyre már nagyon nagy szüksége volt a bandának. Ezzel most újra letették a névjegyüket az asztalra - noha senki nem felejtette el őket – és bebizonyítják, hogy bőven van még keresnivalójuk az élmezőnyben. Én pedig, amíg ilyen minőséget hoznak ki háromévente, addig egy rossz szót nem fogok kiejteni a virtuális számon.

A MyMusic értékelése: 8/10

Tracklist:
01 – Lyra
02 – Feed The Wolf
03 – Red Cold River
04 – Tourniquet
05 – Psycho
06 – The Dark Of You (feat. Derek Hough)
07 – Down
08 – Torn In Two
09 – Blood
10 – Save Yourself
11 – Close Your Eyes
12 – Vega