3427 zenekar 12457 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. május 24. | Jam

Hát ez nem az lett - 30 Seconds To Mars

Copyright:

A Jared Leto Show - 30 Seconds To Mars – America (2018) | A kezdetektől hatalmas rajongója vagyok a banda, vagyis a Leto fivérek munkásságának, a selftitled és az A Beautiful Lie ott csücsülnek a polcomon, a masszív porrétegtől védve, hatalmas becsben tartva, a This Is War-ra még fáj a fogam, míg a negyedik lemezt már csak ajándékba fogadnám el (talán). Pénzt már semmiképpen nem adnék érte. Valószínűleg az Americát azon nyomban vissza is adnám...

„A hangos gitárzene ideje lejárt…” – nyilatkozta Mr. Leto a lemez megjelenése előtt, mi pedig ebből és az előzetesen megszellőztetett dalokból már tudtuk (Walk On Water, Dangerous Night), hogy egy nagyszerű banda végét kísérjük figyelemmel. Legalábbis számomra mindenképpen. Nem azzal van a baj, hogy stílust vált egy zenekar, mert láttunk már ilyesmit jól elsülni a történelem során – nem, nem a Fall Out Boyra gondolok. Sokkal inkább az a rákfenéje ennek az egész EDM muzsikának, hogy körülbelül annyi lehetőséget tartogat, mint játszani egy vasgolyóval. Ideig-óráig elvan vele az ember, de inkább csak óráig. Direkt nem megyek bele abba, hogy mekkora power volt ebben a bandában, mert menten sírva fakadok, és különben sem szeretném ezt a cikket (is) a múlton való kesergéssel tölteni. Inkább nézzük meg azt, hogy miért is lett egy erőtlen, ötlettelen, egyéniség nélküli, mégis hallgatható poplemez az America.

A mondat végére egyértelműen Jared és a hangja a válasz, ezt szerintem lapozhatjuk is. Ami viszont a negatívabb dolgokat illeti, abba egy kicsit jobban belemászunk. Először is, a gitár valóban eltűnt szinte teljesen a lemezről, sőt Tomo abba is hagyta egy időre a turnézást, tehát konkrétan a bandából tűnt el a gitár úgy kompletten. Ez azért hatalmas érvágás, mert ha belehallgatok a One Track Mind szólójába, vagy éppen a Rescue Me kezdő riffjébe (inkább dallamába), akkor mindjárt egyértelművé válik, hogy az elektronika mocsarában a fejét felütő élő hangszer piszkosul jó dolgokat tudna művelni, ha hagynák. De nem hagyják. A másik hihetetlenül negatív dolog számomra Jared hangjának eltorzítása, hiszen hatalmasakat tud énekelni ez az ember, szinte hegyeket megmozgató vokáljai voltak, erre jön itt a biztonsági játék, meg a félgőzös dalolgatás, mindenféle erő és tök nélkül. Ráadásul még ehhez társul a csomó autotune-nal elcsúfított, effektezett ének, amire aztán végképp semmi szükség nem volt. A harmadik probléma az újrahasznosítás. A sok Ó-Ó-zás már a könyökömön jön ki és nem is nagyon tud kimozdulni egy bizonyos ritmusképletből Jared, tehát masszív desszertízzel dolgozunk. Ebben a részében a legfájóbb, hogy még így is az Ó-zós, epikusan kinyíló dalok a legfogósabbak az albumon (Great Wild Open, Live Like A Dream, Walk On Water).

De nem elég ennyi, zeneileg is visszaköszönnek ismerős taktusok itt-ott, amiket nem tudok eldönteni, hogy mennyire direktek, vagy mennyire az emberek hülyének nézéséből fakadnak. Hallgassátok csak meg a Monolithot, majd az előző lemezről keverjétek össze a The Race hegedűfutamát a Pyres Of Varanasi-val és voilá, kész az új dal! Az ilyen és ehhez hasonló dolgoktól nehéz elvonatkoztatni, főleg akkor, ha az egykori kedvenc bandádról van szó, akiknek minden megmozdulását kívülről fújod. Én pedig fújom. És még így is szeretni akartam ezt az albumot, de az olyan semmitmondó dalokkal, mint a Hail To The Victor-Dawn Will Rise kettős, vagy akár a kislemeznek is kihozott Dangerous Night… egyszerűen lehetetlen. Egy-egy ilyen dal elfér tölteléknek, ha kíváló alkotásokkal egyensúlyozod, de így baromi kevesek. Ez a lemez egy onemanshow, amelyben Jared kénye-kedve szerint kísérletezhet és nincs szüksége senkire és semmire ahhoz, hogy kiélje magát. Iszonyatosan elszomorít, hogy az egyik kedvenc bandám és hatalmas példaképem ilyesmit el tudott követni. Ha megmaradtak volna a This Is War epikus arénarockjánál, ne adj Isten a Love Lust Faith + Dreams kicsit kísérletezőbb, de ezeknél még mindig sokkal fogósabb témáinál (City of Angels, Up In The Air, Conquistador…), akkor elfogadtam volna. Viszont ezt képtelen vagyok – és talán már nem is akarom – jóra hallgatni. Szerethetőre meg aztán… És a végső kegyelemdöfésnek még meg kell említenem, hogy ugyanez a két ember (Jared és Shannon) hozta össze 16 évvel ezelőtt a máig tökéletes debütöt, a selftitled lemezt. Azt hiszem, mégis sírok egy kicsit...

 

 


A MyMusic értékelése: 4/10


Tracklist:
01 – Walk On Water
02 – Dangerous Night
03 – Rescue Me
04 – One Track Mind
05 – Monolith
06 – Love Is Madness
07 – Great Wild Open
08 – Hail To The Victor
09 – Dawn Will Rise
10 – Remedy
11 – Live Like A Dream
12 – Rider
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2021. február 25.

Használj ki! | PVRIS

PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább

2021. február 14.

Machine Gun Kelly poppunk babérjai

Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább

2021. február 11.

Ez miért működik bárkinél is? | Neck Deep

Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky