3428 zenekar 12456 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. május 24. | Jam

Hát ez nem az lett - 30 Seconds To Mars

Copyright:

A Jared Leto Show - 30 Seconds To Mars – America (2018) | A kezdetektől hatalmas rajongója vagyok a banda, vagyis a Leto fivérek munkásságának, a selftitled és az A Beautiful Lie ott csücsülnek a polcomon, a masszív porrétegtől védve, hatalmas becsben tartva, a This Is War-ra még fáj a fogam, míg a negyedik lemezt már csak ajándékba fogadnám el (talán). Pénzt már semmiképpen nem adnék érte. Valószínűleg az Americát azon nyomban vissza is adnám...

„A hangos gitárzene ideje lejárt…” – nyilatkozta Mr. Leto a lemez megjelenése előtt, mi pedig ebből és az előzetesen megszellőztetett dalokból már tudtuk (Walk On Water, Dangerous Night), hogy egy nagyszerű banda végét kísérjük figyelemmel. Legalábbis számomra mindenképpen. Nem azzal van a baj, hogy stílust vált egy zenekar, mert láttunk már ilyesmit jól elsülni a történelem során – nem, nem a Fall Out Boyra gondolok. Sokkal inkább az a rákfenéje ennek az egész EDM muzsikának, hogy körülbelül annyi lehetőséget tartogat, mint játszani egy vasgolyóval. Ideig-óráig elvan vele az ember, de inkább csak óráig. Direkt nem megyek bele abba, hogy mekkora power volt ebben a bandában, mert menten sírva fakadok, és különben sem szeretném ezt a cikket (is) a múlton való kesergéssel tölteni. Inkább nézzük meg azt, hogy miért is lett egy erőtlen, ötlettelen, egyéniség nélküli, mégis hallgatható poplemez az America.

A mondat végére egyértelműen Jared és a hangja a válasz, ezt szerintem lapozhatjuk is. Ami viszont a negatívabb dolgokat illeti, abba egy kicsit jobban belemászunk. Először is, a gitár valóban eltűnt szinte teljesen a lemezről, sőt Tomo abba is hagyta egy időre a turnézást, tehát konkrétan a bandából tűnt el a gitár úgy kompletten. Ez azért hatalmas érvágás, mert ha belehallgatok a One Track Mind szólójába, vagy éppen a Rescue Me kezdő riffjébe (inkább dallamába), akkor mindjárt egyértelművé válik, hogy az elektronika mocsarában a fejét felütő élő hangszer piszkosul jó dolgokat tudna művelni, ha hagynák. De nem hagyják. A másik hihetetlenül negatív dolog számomra Jared hangjának eltorzítása, hiszen hatalmasakat tud énekelni ez az ember, szinte hegyeket megmozgató vokáljai voltak, erre jön itt a biztonsági játék, meg a félgőzös dalolgatás, mindenféle erő és tök nélkül. Ráadásul még ehhez társul a csomó autotune-nal elcsúfított, effektezett ének, amire aztán végképp semmi szükség nem volt. A harmadik probléma az újrahasznosítás. A sok Ó-Ó-zás már a könyökömön jön ki és nem is nagyon tud kimozdulni egy bizonyos ritmusképletből Jared, tehát masszív desszertízzel dolgozunk. Ebben a részében a legfájóbb, hogy még így is az Ó-zós, epikusan kinyíló dalok a legfogósabbak az albumon (Great Wild Open, Live Like A Dream, Walk On Water).

De nem elég ennyi, zeneileg is visszaköszönnek ismerős taktusok itt-ott, amiket nem tudok eldönteni, hogy mennyire direktek, vagy mennyire az emberek hülyének nézéséből fakadnak. Hallgassátok csak meg a Monolithot, majd az előző lemezről keverjétek össze a The Race hegedűfutamát a Pyres Of Varanasi-val és voilá, kész az új dal! Az ilyen és ehhez hasonló dolgoktól nehéz elvonatkoztatni, főleg akkor, ha az egykori kedvenc bandádról van szó, akiknek minden megmozdulását kívülről fújod. Én pedig fújom. És még így is szeretni akartam ezt az albumot, de az olyan semmitmondó dalokkal, mint a Hail To The Victor-Dawn Will Rise kettős, vagy akár a kislemeznek is kihozott Dangerous Night… egyszerűen lehetetlen. Egy-egy ilyen dal elfér tölteléknek, ha kíváló alkotásokkal egyensúlyozod, de így baromi kevesek. Ez a lemez egy onemanshow, amelyben Jared kénye-kedve szerint kísérletezhet és nincs szüksége senkire és semmire ahhoz, hogy kiélje magát. Iszonyatosan elszomorít, hogy az egyik kedvenc bandám és hatalmas példaképem ilyesmit el tudott követni. Ha megmaradtak volna a This Is War epikus arénarockjánál, ne adj Isten a Love Lust Faith + Dreams kicsit kísérletezőbb, de ezeknél még mindig sokkal fogósabb témáinál (City of Angels, Up In The Air, Conquistador…), akkor elfogadtam volna. Viszont ezt képtelen vagyok – és talán már nem is akarom – jóra hallgatni. Szerethetőre meg aztán… És a végső kegyelemdöfésnek még meg kell említenem, hogy ugyanez a két ember (Jared és Shannon) hozta össze 16 évvel ezelőtt a máig tökéletes debütöt, a selftitled lemezt. Azt hiszem, mégis sírok egy kicsit...

 

 


A MyMusic értékelése: 4/10


Tracklist:
01 – Walk On Water
02 – Dangerous Night
03 – Rescue Me
04 – One Track Mind
05 – Monolith
06 – Love Is Madness
07 – Great Wild Open
08 – Hail To The Victor
09 – Dawn Will Rise
10 – Remedy
11 – Live Like A Dream
12 – Rider
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. szeptember 12.

A vég? Dehogy! - Currents – The Way It Ends

Currents – The Way It Ends (2020) | A második (jó, legyen harmadik a házi kiadású Life – Lost-tal együtt, de mindenhol másodikat írnak) lemezével a Currents bizonyítja, amit két éve már az I Let The Devil In EP-vel eléggé határozottan megpendített: hogy nekik bizony helyük van a jövő metalcore nemzedékének térképén. Ezt pedig kőkemény riffekkel, okos dalszerkesztéssel, fejletépős üvöltésekkel és arénákért kiáltó refrénekkel teszik. Tovább

2020. szeptember 5.

A tuskóság trendi! - Emmure – Hindsight

Emmure – Hindsight (2020) | Nyolcadik alkalommal mondja meg Frankie Palmeri a frankót mindenkinek és talán senki nem lesz meglepve, amikor azt mondom, hogy markánsan azért nem változtak meg a játékszabályok az elmúlt másfél évtizedben. Szóval nyugodjon le mindenki, ismét el lesz küldve a fél világ a p***ába! Tovább

2020. augusztus 31.

Ilyen lenne az élet? - Novelists – C’est La Vie

Novelists – C’est La Vie (2020) | Harmadik lemezéhez érkezett a francia, gitármasztizós, metalcoreba hajló, djent és progmetallal kacérkodó Novelists, és mi sem lehetne ennél nagyszerűbb hír, hiszen az új korongon – ahogy azt már megszoktuk tőlük - egészen kiváló muzsikálást hallunk. Nagy kár, hogy a megjelenés után Matteo Gelsomino énekes kilépett a bandából, mert nélküle, valószínűleg, a C’est La Vie sem lenne ennyire király. Tovább

2020. augusztus 26.

Az ellenállás él! - Anti-Flag – 20/20 Vision

Anti-Flag – 20/20 Vision (2020) | Bevallom, a 2014-es, Szigetes koncertig egyáltalán nem éltem a punkrockerek zenéjét, mert semmivel nem voltak többek, mint a lázadó melodic hc-punk zenekarok egyike a tömegben. Aztán ott a nagyszínpad előtt, a 34 fokban, tűző napsütésben, izzadtságtól csepegő BMTH-s trikóban valahogy megváltozott valami, mert olyan energiákat mozgattak meg az urak, amire egyáltalán nem számítottam. Azóta pedig egészen kiváló barátságot kötöttünk. Tovább

2020. július 23.

Erős kezdés után... | All Time Low - Wake Up, Sunshine

All Time Low - Wake Up, Sunshine (2020) | Ha van a poppunknak ma vezető csapata a világon, akkor az All Time Low simán pályázhat a trónra, hiszen a Blink már nem az igazi, a 5 Seconds of Summer inkább pop, a Neck Deep inkább punk és nem is annyira élem, a Fall Out Boy-t pedig hagyjuk is inkább... Szóval az ATL simán behúzza ezt a megtiszteltetést, a Wake Up, Sunshine-nal pedig bizonyítják, hogy megérdemelten aggatok rájuk ilyen címkéket! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky