2018. június 25. | Jam

Mázsa < Tonna < Caliban

Caliban – Elements (2018) | A német metalcore legendák visszatértek a tizenegyedik stúdióalbumukkal, amely ugyan nem fogja megváltani a világot, viszont mindenképpen érdemes ráfülelni, hiszen zsigerből hozzák a rájuk annyira jellemző brutalitást. Mindezt úgy, hogy nem mennek át a nonstop agy nélküli favágásba, hanem értékeket pakolnak a breakdownok közé.

20 év alatt 11 lemezt kihozni gyakorlatilag eléggé tartalmas életműnek tűnhet, mégis úgy néz ki, hogy a srácoknak bőven van még mondanivalójuk, ugyanis a mostani korongra is 13 dalt és másfél bónuszt pakoltak fel, ami nem számít kevésnek, sőt… Ha valaki ebben a műfajban 10 dalon keresztül érdekes tud maradni, akkor az már világklasszis teljesítménynek számít, de ahogy láttuk az Architects vagy éppen az August Burns Red ezt a kihívást mindig teljesíteni tudja. A Caliban azért viszonylag kisebb név a szakmában a fentebb említetteknél, és nagyjából arra is választ kapunk ebből a lemezből, hogy ez miért van így. Egyrészt Európa szívéből igyekeztek világhírt összeharácsolni, nyilván hendikeppel indultak, viszont több, mint 20 éve talpon vannak, tehát valahogy mégiscsak sikerült megvetniük a lábukat a szcéna kihalófélben lévő, elszikesedett talaján. Másrészt fogósak ezek a dalok, de nyilván nincs bennük annyi ötlet, amennyiből klasszikust lehet avatni. Elhallgatható döngölde az Elements, de sajnos nem lesz belőle hivatkozási alap.

Pedig a srácok mindent bevetnek, hiszen a lemez első pillanatától kezdve ránk rúgják az ajtót és addig ütlegel vele, amíg tűzifává nem aprítja azt apróra zsugorodott testünkön. Ezzel a résszel alapvetően nincs is baj, hiszen „a kemény részek valóban kemények” – ahogy azt mindenki hangoztatja körülbelül 15 éve, minden lemezén. Itt viszont tényleg nincs mit szépíteni, arcon b*sznak a dalok. Minden hangszernek megvannak a maga fénypontjai a lemezen, itt-ott egy jó blastolás, máshol egy egészen ötletes breakdown, valahol egy teljesen jó tekerés a gitáron, megint máshol meg egészen kiváló énekdallamok. Nem, senki ne képzelje, hogy akkor itt majd Thomas Anders-i magasságokig emelkedik a vokális teljesítmény, de arra minden dalban bőven elegendő, hogy kicsit fel tudjunk lélegezni a nonstop darálda közben. És itt el is érkezünk a lemez egyik legnagyobb hibájához: nincs megállás. Jó, értem én, hogy a true hc arcok most örömtüzeket gyújtva tapsikolnak, hogy végre egy banda, amelyik nem sz@rozik mindenféle átvezetőkkel, meg akusztikus, instrumentális, elektronikus kruttyogásokkal… De az, hogy csak bónuszként pakolnak fel egy félig akusztikus átvezetőt és egy olyan dalt, amelyben végre tényleg tiszta ének van, az talán luxusnak számít. Főleg úgy, hogy ezek nem is rossz próbálkozások.

Stabil ez a banda, mint a Pál utcai fiúk helye a kötelező olvasmányok között, ráadásul megvan bennük a tűz és a lehetőség, hogy egy kicsit feszegessék a stílus határait és ne csak ujjgyakorlatokkal mutassák meg 1-2 évente, hogy ők bizony még mindig jönnének felszántani az arcunkat. Persze, még mindig fényévekkel járnak olyan bandák előtt, mint az Emmure, az Attila vagy éppen a Chelsea Grin, csak éppenséggel lenne bennük még bőven potenciál. Én nagyon reménykedem, hogy a következőkben egy kicsivel több effektet és tiszta vokált használnak, kicsit ötletesebb és kevésbé zsigeri breakekkel jönnek elő és főleg elfelejtik, hogy németül kell dalt írni. Persze, tudom, hogy ez csak egyszeri alkalom volt a kollaboráns cimbikék miatt, de akkor is… „Was ist dein problem?”

A MyMusic értékelése: 6/10

Tracklist:
01 – This Is War
02 – Intoxicated
03 – Ich Blute Für Dich (feat. Matthias Tarnath and Sabastian ’Sushi’ Biesler)
04 – Before Later Becomes Never (feat. CJ McMahon)
05 – Set me Free
06 – My Madness
07 – I Am Fear
08 – Delusion
09 – Carry On
10 – Masquerade
11 – Incomplete
12 – The Great Unknown
13 – Sleepers Awake

14 – Dark Shadows (bonus track)
15 – Forsaken Horizon (bonus track)