2016. július 6. | Jam
Deftones - Gore (2016) | A modern metal egén horgonyzó, magányos zászlóshajó a Deftones, hiszen abban az alternatív zenei stílusban, amelyben tevékenykednek, mindenképpen világelsők. Az, hogy senki más nincs mellettük ebben a stílusban, az már egészen más kérdés. Az viszont tagadhatatlan, hogy minden egyes megjelenéssel magasabbra tették a lécet. Eddig.
A Diamond Eyes (2010) és a Koi No Yokan (2012) után eléggé sokat kellett várni az új anyagra, amiből arra következtettem, hogy nyilván az utolsó, rajongói és kritikai oldalról egyaránt mézben fürösztött anyagot felül kell múlni valamivel. Aztán jött Stephen Carpenter (gitár) kiakadása, hogy ő nem akar ezen a lemezen szerepelni, mert nem tetszik neki, amerre az egész banda, a hangzásvilág és a dalok tartanak. No, itt ijedtem meg nagyon. Aztán megjött a lemez, kiéhezett hiénaként vetettem rá magam - hátha Carpenter kiakadása csak okos marketingfogás volt - és rá kellett jönnöm, hogy ez most nem az a Deftones. Legalábbis nem teljesen...vagy már csak egy kicsit...vagy valamennyire még talán, de az sem biztos.
Az van, hogy elmentek a srácok egy kicsit ebbe az experimentálisabb irányba (dehogy kicsit, nagyon!), amely ugyan nyomokban eddig is tapasztalható volt, viszont kellően egyensúlyozva voltak a földbe döngölős, erősebb, riffesebb, metalosabb részekkel, amelyek most eléggé vissza vannak szorítva. A Doomed User a főkolompos az ellensúlyban, de sajnos annyira egyedül van, mint a kisujjam (amely a világ egyik leghülyébb mondása, by the way...). Chino még mindig az egyik legjobb dolog, ami a rockzenével 2016-ban történhet, de sajnos azt is alá kell írnunk, hogy egy majd' 50 perces altatót még ő sem tud egyedül elvinni a hátán. Még szerencse, hogy jó dalok tekintetében egyébként keretbe van foglalva az album, csak nagyon nehezményezem a közepe felé beköszönő unalmas, sótlanabb perceket. Látszik, hogy nagyon igyekeztek az arcok elrugaszkodni mindattól, amik eddig voltak, de mégis megtartani a dolog kvintesszenciáját azok kedvéért, akik nem tolerálják annyira a változásokat. Ez helyenként sikerült, helyenként viszont eléggé hatalmas kapufákat sikerült lőni.
Nem azt mondom, hogy nem jó a lemez, félreértés ne essék, hiszen még így is egy egyedülállóan érdekes és kellően kigondolt koncepcióval van dolgunk, csak úgy érzem, talán még nem sikerült pontosan eldönteni, hogy akkor melyik is legyen az az út: maradjon a járt, vagy legyen a teljesen járatlan? Inkább fogtak egy machetét és keresztülvágták magukat a kettő közötti dzsungelen. Ez is egy út, csak sokáig is tartott, meg nem is igazán hozta azt az eredményt, amit sokan vártunk. A magam részéről remélem, hogy a következő már egy teljesen megérkezett, egységes, együtt lélegző csapat munkája lesz, akik mind ugyanarra tartanak, és ugyanazt akarják. Addig meg ott vannak a klasszikusok!
A MyMusic értékelése: 7/10 (presztízsből is!)
Tracklist:
01 - Prayers/Triangles
02 - Acid Hologram
03 - Doomed User
04 - Geometric Headdress
05 - Hearts/Wires
06 - Pittura Infamante
07 - Xenon
08 - (L)MIRL
09 - Gore
10 - Phantom Bride (feat. Jerry Cantrell from Alice in Chains)
11 - Rubicon
Jam