2015. december 9. | Jam

Slaves - Zseniális hang és nyolc húros gitár! Ennyi!

Slaves - Routine Breathing (2015) | A világ egyik legjobb torkú énekeseként tartom számon Jonny Craig-et, innentől kezdve nem volt kérdés, hogy a tavaly debütált Slaves nevezetű bandáját komálni fogom-e. Nanáhogy! Hiszen a zseniális ének mellett a nyolc húros (!) gitárok úgy dörmögnek, mint a morcos Mici mackó!

A tavalyi debüt (Through Art We Are All Equals) után nagyon hamar jött ez a korong, ráadásul 15, ismétlem tizenöt dalt tartalmaz, amely enyhén szólva is aggodalomra adhatott okot. Egészen az első dal kezdetéig, ahol is elindul egy olyan utazás, amiről soha nem akarsz majd hazatérni! Szerencsére ez a 15 dal mindössze 51 percet kényeztet minket (figyelitek a számmisztikát?), amely azért is dicséretes dolog, mert nem estek a srácok abba a hibába, hogy belefáradjunk a véget nem érő riffek sorjánzásába. Apropó riffek: hozzá kell tenni, hogy itt a zene teljes mértékben másodlagos szerepet tölt be az énekes kiteljesedésének maximálisan alávetve önmagát, de (ismétlem DE) mégsem esünk abba a hibába, amelyet a Fall Out Boy produkált a legutóbbi kiadványán. Nem az van, hogy teljesen elveszne a zenei érték a csapatból, sőt, az előző lemez óta sokat fejlődött a húros szekció, ugyanis egészen érdekes tekeréseket is fel lehet fedezni, ha valaki odafigyelve hallgatja a rutinlégzést. A The Hearts Of Our Broken kezdése például pont egy ilyen lefutás, amelyhez nagyon sok hasonlót találunk elbújtatva, refrén alatti dallamokként tálalva a nyolchúros dörmögés ellenpontozásaként. Igazán élvezetes hallgatnivaló!

De amitől mégis kiemelkedik ez a banda a tucatok közül, az egyértelműen Mr. Craig énekhangja, amely szintén egy kis változáson ment keresztül tavaly óta. Ez a változás pedig nevezetes az, hogy sokkal többet rekeszt, amely iszonyatos-mocskos módon jól áll az egész sztorinak. A mély gitár-magas ének kontrasztot néha meg-megtöri egy-egy mélyebb, erősebb, rekedtesebb, szinte már-már kiabálásba hajló sorral és mivel a változatosság gyönyörködtet, fel is áll a pöcök néha! AZ pedig, hogy a Who Saves the Savior?-ben Spencer Chamberlain még rá is pakol egy lapáttal valódi üvöltésekkel, az már csak a hab a tortán. Mint ahogy minden vendégszereplő az, ahogyan az előző lemezen is nagyon bejöttek a más bandából érkező, színező jelleggel felvonultatott énekesek. Spenceren kívül itt van még nekünk Kyle Lucas egy kis rap-elésre (az előző lemezen szintén szerepelt, annak a dalnak a folytatása a mostani), valamint Garret Rapp és Tillian Pearson egy kis dalolásra. Mindannyian zseniális torkok és nagyon élvezetes dolgokat produkálnak a nekik kijelölt időintervallumokban. A Winter Everywhere-ben Tillian egyszerűen utánozhatatlanul király! Az egyik legjobb dal a lemezen, de még így is csak másodikként futhat be a Running Through the 6 With My Soul után, amely a banda életének csúcspontja. Abban, amit Jonny énekel, az varázslatos.

Nem is mondok többet, engem elvarázsolt ez a banda már tavaly is, de tudtak fejlődni, tudták feljebb pakolni a lécet és emelni a fordulatszámot. A kérdés innentől már csak az, hogy hova tovább? Jövőre, szeretném kérni, hogy ne jöjjön még egy korong, mert az már sok lenne a jóból, kapjanak csak időt a kiadótól, hogy két (esetleg három) év múlva szintén itt csöpöghessek a klaviatúrára! Jah, és jó ez a 15 dal, de legközelebb egy kicsit kevesebb is elég.

A MyMusic értékelése: 9/10

Tracklist:
01 - Drowning In My Addiction
02 - As The light Cracks The Foundation
03 - The Hearts Of Our Broken (ft. Garret Rapp of The Color Morale)
04 - Burning Our Morales Away
05 - Who Saves The Savior? (ft. Spencer Chamberlain of Sleepwave)
06 - Share The Sunshine Young Blood, pt. 2 (ft. Kyle Lucas)
07 - Death Never Lets Us Say Goodbye
08 - Running Through The 6 With My Soul
09 - Winter Everywhere (ft. Tillian Pearson of Dance Gavin Dance)
10 - Why Fit In When You Can Stand Out?
11 - Shoutout To All My Toasters
12 - Is Robbing Your Friends Supposed To Be Tight?
13 - "One God"
14 - We Are SO Michelle Branch
15 - If Only We Could Change