2014. július 18. | Bea

Eric Clapton: Nem tudom, mi mostanában a rock

Eric Clapton éppen horgászott valahol vidéken, Angliában múlt nyáron, amikor üzenetet kapott: Az énekes-gitáros-dalszövegíró JJ Cale meghalt. „Csak ültem a folyó mellett” – emlékszik vissza Clapton. „Hallottam magam, ahogy időnként mély nyögés tör fel belőlem, mint a fájdalom. Mély volt. Később az Amerikába tartó gépen, „elhatároztam, hogy megcsinálom ezt az albumot”.

A "The Breeze: An Appreciation of JJ Cale" egyfajta hódolat barátja felé, aki, ahogy Clapton fogalmaz, „egy összegzése az amerikai zenének neki – country, jazz, blues, minden...”. Clapton és Cale együttműködtek egy korábbi korongon, a "The Road to Escondido"-n 2006-ban, és az Oklahomában született Cale gazdag forrása volt Clapton egész karrierjének. Kettő a Clapton-legnagyobbak közül, az 1970-es Adter Midnight és az 1977-es Cocaine, Cale dalok voltak. Cserébe a The Breeze-en Clapton visszahoz olyan kincseket, mint a Magnolia, az 1972-es Cale-klasszikusról, a Naturally-ról és az 1974-es Rock and Roll Records-ról, teljes sztárgárdával és további rajongókkal, köztük Mark Knopflerrel, Tom Petty-vel és John Mayerrel.

Egy interjújában a 69 éves Clapton bevallja, hogy gondjai vannak mostanában a dalírással, azt állítja, igazán komolyan gondolkozik a nyugdíjba vonuláson, és beismeri, hogy nem nagyon hallgat új zenéket. Ehelyett nemrégi lemezek és turnék kapcsán azt hangsúlyozta, hogy az inspiráció és a remény még mindig a múltból jön, Cale dalaiból és a klasszikus blues-ból és jazzből. „Én egy üzenetküldő vagyok”, mondja Clapton. „Ez volt életem nagy részében a hivatásom, megmutatni az embereknek; nézd, ez engem megérintett. Talán neked is tetszeni fog.”

A The Breeze szintén egy üzenet, Cale-nak. „Ebben az esetben”, teszi hozzá Clapton, „azt mondom csak, hogy köszönöm.”

Utoljára, amikor egy egész albumot egy dalírónak szenteltél, a 2004-es Me and Mrs. Johnson volt. Mi köti össze Cale-t és Robert Johnsont?
- Az iszonyatos erő az előadásukban és a kifejezése annak, amit csináltak. JJ sosem próbált semmi mást keményen elérni, csak tökéletessé válni a szakmájában. Európában JJ-t amerikainak hallottuk, a gyökerek összetevődtek. JJ nagyon önkritikus volt, elutasította képességeit. Boldog volt attól, hogy dalíróként ismerik. De amikor megpróbáltam úgy játszani, mint ő, ez túlmegy a legtöbb zenészen. Túlságosan nehéz ezt adni. Volt egy apró, szenzitív érzéke.

Miért térsz vissza olyan korai inspirációkhoz, mint Cale és Johnson, a blues-os Freddy King és Charles Brown, a színpadon és a korongokon is?
- Abban a korai szakaszban, amikor mélyebben kezdtem ismerkedni a zenével,  megragadtak; amikor klubról klubra mentem, és magával rántott a blues és a folkzene. Azok a dalok szinte szabványok voltak nekem. Volt tartalmuk, súlyuk, bölcsességük és történetük.
Ha szociális kontextusba szeretnéd helyezni, Anglia közel került ahhoz, hogy vereséget szenvedjen a második világháborúban. De felálltunk, és visszaütöttünk. A blues énekes reprezentálja ezt a fajta ellenállást és ellenszegülést. Robert Johnson egy srác volt a világ ellen, és a gyerekek az én generációmban magukénak tekintették ezt az érzést – minket nem lehetett legyőzni.

Mi történt a dalírással? Újabb albumaid nem annyira erről szólnak.
- Egyszerűen lusta vagyok. Amikor eljutok odáig, hogy „mit fogok ehhez csinálni?” Abbahagyom és bekapcsolom a tévét. Elég könnyen elterelődik a figyelmem. Amit csomót csináltam, azok a megírt dalok, amiket aztán elfelejtettem. Ráraktam őket a telefonomra, aztán elvesztettem az anyagot.

Kifutsz a mondanivalóból?
- Az eljöhet még. A zene – az bonyolult. Ezért imádom JJ írásait. Komplex részletek vannak bennük. Ez az, amiről az írott zene szól: „Mit tudok kezdeni ezekkel az akkordokkal, amik érdekesek és különlegesek?”

FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON! >>>

1 2