2014. március 15. | Stewie

A zene határán -  Nagaarum

„A zene a hangok és a szünetek (csend) tudatos elrendezése, és az ez által kiváltott érzelmek művészete.” (Értelmező kéziszótár). Ez a definíciója, de ennek ellenére nehéz megállapítani, hogy pontosan mi is a zene, hogy hol a határa, mi a művészet utolsó bástyája. Ezek a kérdések már sokakat foglalkoztattak, több műfaj is született ennek a feltérképezésére, úgy, mint a progresszív rock, vagy az experimental metál. Utóbbi egyik legnagyobb hazai bandája a GuilThee. Ebben a cikkben nem róluk, hanem a dobosukról, Nagaarumról lesz szó, és az ő új lemezéről, az Eventum Fataliról.

Az első megdöbbenés a borító belsején ért, ahol az olvasható, hogy a dobnál nem volt előre írt téma, improvizáció az egész, valamint csak egyszer vették fel, nem volt több rögzítése az ütősnek. Itt már éreztem, hogy nem lesz egy egyszerű falat, nem hétköznapi lemezzel lesz dolgom. De ez még csak a jéghegy csúcsa.

A lemez berakása után a zene konkrétan a székembe szögezett: ilyen erőteljes, ugyanakkor szinte emészthetetlen anyagot nem hallottam még. Halottam már előtte is experimental számokat, de közel nem voltak ilyen jók, a maguk nemében. Az ember első érzése, hogy valami zajt hall, ami nem is zene. Aztán egy kicsit még hallgatja, és felfedez benne valamit. Egy belső utazás az agyunkba, legmélyebb betekintés önmagunkba. Ha sikerül találnunk egy fix pontot a zenében, akkor onnan már el tudunk indulni.

Az első szám, Az utolsó földrengés nagyon jó választás volt kezdésnek: 10-ből 6 ember itt ki fogja kapcsolni a CD-t, mondván ez borzalom. De a maradék 4-et a szám végére átjárja egyfajta pszichedelikus érzés, ami magával ragadja. Mintha tényleg egy illuminált állapot venné át a hatalmat a testünk felett, és megváltozna minden, ami körülöttünk van.

Az utolsó becsapódás már inkább az erőről szól: kemény riffek, erős dob, és a hörgés eszméletlen. Egyszerűen pislogni nem tudsz, és nem is érdemes, mert elveszi az időt az agytól, hogy szárnyaljon.  Ez a noise/trash metál hangzás teljesen kiüríti az agyat, mintha ébren álmodnánk. Teljesen letörli az elmét, tiszta lappal tudunk továbbmenni.

A lemezre jellemző ez az éles váltakozás: hol nagyon kemény, gyaluló számok vannak, hol nagy lágy, letargikus dalok, a pszichedélia egy olyan formája, amely inkább a drog elmúlását idézi meg, mintsem a pörgését. Így az egész korong egy utazás lesz az illuminált érzésvilágok között: a meghallgatás után már nyitottabb szemmel tudjuk nézni a világot. Ez az egész hullámzás Az utolsó szökőár című számban jön leginkább elő, ahol magán a dalon belül nagyon erősek a váltások. A gitár torzítása egy alapérzést ad, amit követ a ritmus és minden más. Mégis a dob hallatszik ki a legjobban, érezni, hogy azon van a hangsúly. Ez ugyan ellentétes így, de az ambivalencia adja a szám eszenciáját.

Úgy gondolom, hogy erről a lemezről nem lehet mélyrehatóbb kritikát készíteni, mivel mindenkiben erős, nagyon különböző érzelmeket kelt, már aki be tudja fogadni. Aki nem, annak sajnos kimarad ez az élmény, de mindenkit ösztönzök arra, hogy próbálja meg: valószínűleg nem ez lesz a kedvenc albuma, sőt, lehet, hogy többször elő sem lesz véve, de az biztos, hogy el fog gondolkodtatni mindenkit. Arra a kérdésre pedig, hogy ez zene-e… magam se tudok válaszolni. Szerintem egy kicsit más: egy kísérlet, egy határképződmény a zene és a nem zene között. Ezt viszont a lehető legjobb értelemben mondom.

Stewie

A MyMusic értékelése: 7/10

Tracklista:
1.    Az utolsó földrengés
2.    Az utolsó becsapódás
3.    Az utolsó járvány
4.    Az utolsó tornádó
5.    Az utolsó szökőár
6.    Az utolsó hurrikán
7.    Az utolsó korona-kidobás
8.    Az utolsó vulkán
9.    Az utolsó gamma-kitörés