A Day To Remember: Common Courtesy (2013) | A metalcore és pop-punk elemeket tartalmazó zenei irányzat megalkotója három évig éheztette a rajongókat a felemásra sikeredett What Separates Me from You után, majd letette ezt a korongot az asztalra egy ilyesmi felkiáltással: visszatértünk b@szki!
A Victory Records-os pereskedésre most nem térnék ki külön, de mindenképpen közrejátszott a dolog abban, hogy ennyit kellett várni és a végeredményt is valószínűleg befolyásolta, DE... Ez egyáltalán nem baj, hiszen így megkaptuk azt a korongot, amelynek 2010-ben kellett volna kijönnie, hogy méltó utódja legyen a klasszikusi magasságokba emelt Homesicknek. Így tehát belátható, hogy a szakítással mindenképpen a kiadó veszített, a banda pedig folytatja megtörtnek tulajdonképpen nem mondható, de kicsit azért megkopott tündöklését ott, ahol 2010-ben abbahagyta. Persze ez csak a nagyközönség véleménye, ugyanis én, elvakult rajongóként, a What Separates... lemezt is ronggyá hallgattam és azóta is olyan kedvenceim vannak róla, amik bármikor leszorítani bármi mást a lejátszómról. (Gondolunk itt egy All I Want-ra, egy Better Off This Way-re, vagy éppen a gyomronvágós és ultrbeteg klippel operáló 2nd Sucks). Szóval nézzük a folytatást.
Ugyanaz, amit mindig is szerettünk a bandában: egyszerű, sőt, már-már helyenként bunkónak is mondható, de kemény és fejszétkalapálós breakdownok, amelyek keverednek a punk lendületével és a dallamos, helyenként már pop-os ének- és gitárdallamokkal. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy fejet hajtsak Jeremy teljesítménye előtt, hiszen a hörgések kiválóak, a tisztákat pedig napokig nem suvickolja ki az ember az agyából, tehát kettőből kettő a mérleg, ez pedig manapság igen ritka dolog. Nem hinném, hogy stíluson belül tartania kellene a trónfosztástól, hiszen ezzel a hangszínnel teljesen jogos a világhír. No már most, a zenéről is kellene néhány szót ejteni, de egyszerűen nehéz. Nehéz, ugyanis most is hallgatom a lemezt, dudorászok, fejet rázok, az akusztikus daloknál becsukom a szemem és élevezem, ahogy lágyan ringat... Egyszerűen nem lehet belekötni. A 13 dal, amely egyébként soknak mondható, de ennyi idő után simán belefér, mindegyike tartalmazza azt a kis pluszt, amely a lemez legjobbjává emelheti valaki szemében. Én a magam részéről az elejétől a végéig imádom az egészet és mindenkit arra bíztatok, hogy szerezze be és hallgassa. Megérdemli!
A MyMusic értékelése: 10/10
Jam
A Day To Remember - Common Courtesy (2013)
01 - City of Ocala
02 - Right Back At It Again
03 - Sometimes You're the Hammer, Sometimes You're the Nail
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább
Make Them Suffer – How To Survive A Funeral (2020) | Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert alapvetően bírom a bandát, viszont az előzetes dalokból nekem egyedül az Erase Me ütött csak akkorát, hogy elkezdjem várni a lemezt – plusz természetesen a lemez címe, mert az viszont telitalálat! Ebből a kétes alapszituációból pedig a végeredmény egyértelműen kibillentett, nézzük merrefelé! Tovább
Currents – The Way It Ends (2020) | A második (jó, legyen harmadik a házi kiadású Life – Lost-tal együtt, de mindenhol másodikat írnak) lemezével a Currents bizonyítja, amit két éve már az I Let The Devil In EP-vel eléggé határozottan megpendített: hogy nekik bizony helyük van a jövő metalcore nemzedékének térképén. Ezt pedig kőkemény riffekkel, okos dalszerkesztéssel, fejletépős üvöltésekkel és arénákért kiáltó refrénekkel teszik. Tovább
Emmure – Hindsight (2020) | Nyolcadik alkalommal mondja meg Frankie Palmeri a frankót mindenkinek és talán senki nem lesz meglepve, amikor azt mondom, hogy markánsan azért nem változtak meg a játékszabályok az elmúlt másfél évtizedben. Szóval nyugodjon le mindenki, ismét el lesz küldve a fél világ a p***ába! Tovább