Night Verses - Lift Your Existence | Első lemezes bandáról mindig nehéz írni, mert nincs mihez képest mérni a fejlődést-elmozdulást. Így csak a konkurencia lehet az összehasonlítási alap, mely általában sokkal jobb is a kezdő bandánál. Általában...
A kivételekért éri meg csinálni ezt az egészet, ugyanis - bármennyire közhelyesen is hangozzon - meg lehet találni azt a bizonyos tűt a szénakazalban (esetleg gyémántot a kavicstengerben, szabadon választhattok). No, ilyen kivételes gyöngyszem a Night Verses csapata, akik egy négyszámos EP-vel (Out Of The Sky) magalapozták a jóhírüket 2012-ben, aztán most a nagylemezzel robbantották a bombát. Ha technikásabb, matekosabb alternatív metal zenéről beszélünk, akkor egyértelműen mindenkinek a Deftones jut eszébe, akik egyedülálló csillagként tündököltek e szcéna éjfekete egén, főleg mióta a Mudwayne feladta a harcot és pihenőre vonult. Ráadásul a Deftones egy bivalyerős, szinte hibátlan lemezt tett le az asztalra a Koi No Yokan képében, amiben még az igazán szőrös szívű, morcos, bajuszos, fúdemetal, trú kritikusok is csak nagyítóval keresték a hibákat. Hiába. No, ennek a lemeznek érkezett meg az ellenfele a Night Versestől. Ráadásul méltó ellenfele!
70 perc feletti játékidő, 15 dal (igazából 16, mert az utolsó, tíz perces, epikus csoda két részre van bontva) és unalom sehol. Létezik ez? Igen, teljes mértékben. Vegyünk alapul egy dobost, aki úgy játssza a tördelt, négynegyedet még csak hírből sem ismerő témákat, mintha könnyed kettőnégyet püfölne az AC/DC egyik sorlemezén. Egy basszerost, aki egyesíti magában a ritmusszekció minden előnyét, hiszen ritmusgitáros nincs a csapatban. Egy gitárost, aki kifeszülne attól, ha három másodpercig nem szólózhatna és akkordokat kéne pengetnie, de emiatt jó, ugyanis a témái ötletesek és irigylésre méltóan zseniálisak. És egy énekest, akinek hangszíne isteni adottság, az pedig már csak a hab a tortán, hogy ezt úgy tudja használni, ahogy halljuk a lemezen, ráadásul kivétel nélkül minden dalban olyat énekel, amit tanítani kéne az énekiskolákban. Ebből a négy összetevőből pedig megszületik 2013 egyik legjobb lemeze (de hogy legjobb bemutatkozó nagylemeze, az 100%), ami ugyan sosem lesz mainstream, a rádiók sem fogják játszani soha, de akik rákapnak az ízére, azok mindig is vágyni fognak utána.
Igazából győzködhetnék még itt mindenkit órákig, de az a helyzet, hogy teljesen felesleges. Ez egy hibátlan album, melyet minden bandának példaként kellene számon tartania, nem csak akkor, ha stúdiózásra adja a fejét, de már a dalírási korszak bimbózó, zsenge időszakában. Van mit tanulni ettől a négy zenésztől. Ritkán van az, hogy csak csöpög a nyálam és nem tudok negatívumot írni egy kritikában, de ez esetben kivételt kell tennem. Pedig hallgatom a lemezt vagy két hónapja... Sőt, megyek is vissza és meghallgatom még egyszer. (Remélem egyszer sikerül kitörniük a névtelenségből, megérdemlik!)
PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább
Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább
Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább
Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább
The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább