3428 zenekar 12453 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2013. május 14. | Jam

Megjött a folytatás a Stone Sourtól!

Copyright:

Stone Sour: The House of Gold & Bones - Part 2 | Corey Taylor sideprojectje, amely időközben főállású zenekarrá nőtte ki magát, befejezte eddigi legnagyobb horderejű munkáját, amely a dupla konceptalbum második felével vált teljessé. Megérte ennyit belefeccölni?

A bandatagoknak biztosan, hiszen ettől már tényleg headliner pozícióba fognak kerülni a különböző fesztiválokon, ráadásul egy ilyen hanggal, bárki-bármit tesz alá zenének, nagyon mellélőni nem lehet. Megmondom őszintén, az első felét az albumnak (amely még valamikor tavaly ősszel jelent meg) nem találtam akkora durranásnak, amire egy egész kultuszt /sztorit /akármit fel lehetne építeni, viszont ezzel a második albummal együtt... na, még ezzel együtt sem vagyok teljesen meggyőződve a létjogosultságukról. Mármint félreértés ne essék, a daloknak van létjogosultsága a mai rockzenei piacon, egész egyszerűen arról van szó, hogy ha a gigászi munka helyett két külön albumot adnak ki, pár év elteltével, akkor jobb dalokat kaptunk volna úgy összességében. Vagy ha egy lemeznyi dalba belesűrítik a sztorit... De, mivel a banda ezt a rögös és nehéz utat választotta, ezért emlékezzünk meg erről a lemezről kicsit bővebben.

Mint ahogy azt már említettem is, Corey Taylor manapság az egyik legjobb torkú rockénekesnek számít a piacon, tehát nagyon mellélőni nem lehet vele. Az viszont, hogy a szövegei köszönőviszonyban sincsenek a régi Slipknot-os/Stone Sour-os időszak verseivel, egészen bizonyos. Énekstílusra a „szokásosat" kapjuk: az éneklés legszélesebb tárházát vonultatja fel az iowai úriember, amelybe egyszerűen nem lehet belekötni. Ráadásul még hozzá is tesz egy nüansznyit, hiszen (ha már a Slipknotot is említettem) néhány békebeli ordítás is kiszakad a torkából (legjellegzetesebben mindjárt a nyitó nótában, a Red City-ben, amelynek ez az egyetlen pozitívuma...), szinte felüdülésként hat a dallamtengerben. Viszont, hogy a másik oldalt is említsem, a dallamok a legtöbb helyen zseniálisak, ezek nélkül a lemez fele ennyire sem lenne jó és eladható. Ami pedig a legnagyobb szívfájdalmam: az egyik legjobb dal egy bónusz demó, a Shine címre hallgat, és kenterbe veri szinte az egész albumot. Értem én, hogy kötött volt ez az egész dolog, csak így meg kár volt megmutatni, hogy miről maradunk le (élesben)...

Zeneileg valamivel többet raktak bele a kollégák, mint az első albumba, hiszen a muzsika már-már felnő néhol az énekdallamok zsenialitásához. Kevésbé érzi azt az ember, hogy csak azért vannak ott a zenészek, mert hülyén nézne ki Corey, ha egyetlen mikrofonnal állna a színpadon és magnóról menne a zene... Meg hát azért ne menjünk el amellett sem, hogy Jim Root elég régi motoros a szakmában, tehát ideje volt előrukkolnia valami egyedibbel és érettebbel, mint az őszi korongon. Itt hál' Istennek olyan gyöngyszemekkel gazdagodik a hallgató, mint a '82, a Stalemate, a Black John vagy éppen az egész mizéria címadó tétele, amely stílusosan albumzárónak lett feltéve a korongra.

És persze az első klipes dal (Do Me A Favor) mellett sem mehetünk el szó nélkül, amely a maga triolás megoldásával és a végére állandósuló négynegyeddel egészen belopta magát a szívembe. Ráadásul ahogy megidézi az előző album egyik csúcspontját, az A Rumor of Skin-t, az egészen el lett találva. Mint ahogy a többi múltidézés is hasonlóan mosolyt csalogató lett, hiszen amellett, hogy még szorosabbá fűzi a dalokat, kellemes emlékeket is idéz.

Mindent összevetve azt lehet elmondani, hogy a nagy félelmet sikerült csillapítani, hiszen a második lemez nem egy B-oldalas dalcsokor lett, hanem értékekkel rendelkező, önállóan is a helyét bőven megálló (Sanyócával… hehe) alkotás, amely sikeresen vette az akadályt és bőven lekörözte elődjét. Végre nem minden második dal lassú, siratós nóta, a dallamok a helyükön vannak, a zene felnőni látszik az énekhez- (bár azért egy Come (What)ever May még nagyon messze van- és a sztori is nagyjából rendben. Csak ez a képregény-baromság nem kéne, ezt mondtam már a Coldplay-nél is...

Jam

A MyMusic értékelése: 8/10

Stone Sour: The House of Gold & Bones - Part 2 (2013, Roadrunner) tracklista:

01 - Red City
02 - Black John
03 - Sadist
04 - Peckinpah
05 - Stalemate
06 - Gravesend
07 - '82
08 - The Uncanny Valley
09 - Blue Smoke
10 - Do Me A Favor
11 - The Conflagration
12 - The House of Gold & Bones
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább

2020. szeptember 26.

Ha temetsz, temess mélyre! - Make Them Suffer – How To Survive A Funeral

Make Them Suffer – How To Survive A Funeral (2020) | Nagyon nehéz helyzetben voltam, mert alapvetően bírom a bandát, viszont az előzetes dalokból nekem egyedül az Erase Me ütött csak akkorát, hogy elkezdjem várni a lemezt – plusz természetesen a lemez címe, mert az viszont telitalálat! Ebből a kétes alapszituációból pedig a végeredmény egyértelműen kibillentett, nézzük merrefelé! Tovább

2020. szeptember 12.

A vég? Dehogy! - Currents – The Way It Ends

Currents – The Way It Ends (2020) | A második (jó, legyen harmadik a házi kiadású Life – Lost-tal együtt, de mindenhol másodikat írnak) lemezével a Currents bizonyítja, amit két éve már az I Let The Devil In EP-vel eléggé határozottan megpendített: hogy nekik bizony helyük van a jövő metalcore nemzedékének térképén. Ezt pedig kőkemény riffekkel, okos dalszerkesztéssel, fejletépős üvöltésekkel és arénákért kiáltó refrénekkel teszik. Tovább

2020. szeptember 5.

A tuskóság trendi! - Emmure – Hindsight

Emmure – Hindsight (2020) | Nyolcadik alkalommal mondja meg Frankie Palmeri a frankót mindenkinek és talán senki nem lesz meglepve, amikor azt mondom, hogy markánsan azért nem változtak meg a játékszabályok az elmúlt másfél évtizedben. Szóval nyugodjon le mindenki, ismét el lesz küldve a fél világ a p***ába! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky