3428 zenekar 12454 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2013. május 14. | Jam

Megjött a folytatás a Stone Sourtól!

Copyright:

Stone Sour: The House of Gold & Bones - Part 2 | Corey Taylor sideprojectje, amely időközben főállású zenekarrá nőtte ki magát, befejezte eddigi legnagyobb horderejű munkáját, amely a dupla konceptalbum második felével vált teljessé. Megérte ennyit belefeccölni?

A bandatagoknak biztosan, hiszen ettől már tényleg headliner pozícióba fognak kerülni a különböző fesztiválokon, ráadásul egy ilyen hanggal, bárki-bármit tesz alá zenének, nagyon mellélőni nem lehet. Megmondom őszintén, az első felét az albumnak (amely még valamikor tavaly ősszel jelent meg) nem találtam akkora durranásnak, amire egy egész kultuszt /sztorit /akármit fel lehetne építeni, viszont ezzel a második albummal együtt... na, még ezzel együtt sem vagyok teljesen meggyőződve a létjogosultságukról. Mármint félreértés ne essék, a daloknak van létjogosultsága a mai rockzenei piacon, egész egyszerűen arról van szó, hogy ha a gigászi munka helyett két külön albumot adnak ki, pár év elteltével, akkor jobb dalokat kaptunk volna úgy összességében. Vagy ha egy lemeznyi dalba belesűrítik a sztorit... De, mivel a banda ezt a rögös és nehéz utat választotta, ezért emlékezzünk meg erről a lemezről kicsit bővebben.

Mint ahogy azt már említettem is, Corey Taylor manapság az egyik legjobb torkú rockénekesnek számít a piacon, tehát nagyon mellélőni nem lehet vele. Az viszont, hogy a szövegei köszönőviszonyban sincsenek a régi Slipknot-os/Stone Sour-os időszak verseivel, egészen bizonyos. Énekstílusra a „szokásosat" kapjuk: az éneklés legszélesebb tárházát vonultatja fel az iowai úriember, amelybe egyszerűen nem lehet belekötni. Ráadásul még hozzá is tesz egy nüansznyit, hiszen (ha már a Slipknotot is említettem) néhány békebeli ordítás is kiszakad a torkából (legjellegzetesebben mindjárt a nyitó nótában, a Red City-ben, amelynek ez az egyetlen pozitívuma...), szinte felüdülésként hat a dallamtengerben. Viszont, hogy a másik oldalt is említsem, a dallamok a legtöbb helyen zseniálisak, ezek nélkül a lemez fele ennyire sem lenne jó és eladható. Ami pedig a legnagyobb szívfájdalmam: az egyik legjobb dal egy bónusz demó, a Shine címre hallgat, és kenterbe veri szinte az egész albumot. Értem én, hogy kötött volt ez az egész dolog, csak így meg kár volt megmutatni, hogy miről maradunk le (élesben)...

Zeneileg valamivel többet raktak bele a kollégák, mint az első albumba, hiszen a muzsika már-már felnő néhol az énekdallamok zsenialitásához. Kevésbé érzi azt az ember, hogy csak azért vannak ott a zenészek, mert hülyén nézne ki Corey, ha egyetlen mikrofonnal állna a színpadon és magnóról menne a zene... Meg hát azért ne menjünk el amellett sem, hogy Jim Root elég régi motoros a szakmában, tehát ideje volt előrukkolnia valami egyedibbel és érettebbel, mint az őszi korongon. Itt hál' Istennek olyan gyöngyszemekkel gazdagodik a hallgató, mint a '82, a Stalemate, a Black John vagy éppen az egész mizéria címadó tétele, amely stílusosan albumzárónak lett feltéve a korongra.

És persze az első klipes dal (Do Me A Favor) mellett sem mehetünk el szó nélkül, amely a maga triolás megoldásával és a végére állandósuló négynegyeddel egészen belopta magát a szívembe. Ráadásul ahogy megidézi az előző album egyik csúcspontját, az A Rumor of Skin-t, az egészen el lett találva. Mint ahogy a többi múltidézés is hasonlóan mosolyt csalogató lett, hiszen amellett, hogy még szorosabbá fűzi a dalokat, kellemes emlékeket is idéz.

Mindent összevetve azt lehet elmondani, hogy a nagy félelmet sikerült csillapítani, hiszen a második lemez nem egy B-oldalas dalcsokor lett, hanem értékekkel rendelkező, önállóan is a helyét bőven megálló (Sanyócával… hehe) alkotás, amely sikeresen vette az akadályt és bőven lekörözte elődjét. Végre nem minden második dal lassú, siratós nóta, a dallamok a helyükön vannak, a zene felnőni látszik az énekhez- (bár azért egy Come (What)ever May még nagyon messze van- és a sztori is nagyjából rendben. Csak ez a képregény-baromság nem kéne, ezt mondtam már a Coldplay-nél is...

Jam

A MyMusic értékelése: 8/10

Stone Sour: The House of Gold & Bones - Part 2 (2013, Roadrunner) tracklista:

01 - Red City
02 - Black John
03 - Sadist
04 - Peckinpah
05 - Stalemate
06 - Gravesend
07 - '82
08 - The Uncanny Valley
09 - Blue Smoke
10 - Do Me A Favor
11 - The Conflagration
12 - The House of Gold & Bones
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2019. május 30.

Beartooth – B-Sides Legyen inkább C...

Beartooth – B-Sides | A tavalyi albumról lemaradt dalokból hozott egy mindössze két dalos EP-t Caleb Shomo és csapata. Ebből pedig két dolgot vonhatunk le kapásból: nem véletlenül maradtak le a dalok a lemezről, illetve lehet, hogy kevesebb dalt kéne írni az uraknak, viszont sokkal fogósabb körítésben... Tovább

2019. május 27.

A sötétség hol van elzárva? Krúbi

Krúbi – Zárolás feloldva | Krúbi a tavalyi év legnagyobb felfedezése volt hip-hopos körökben, amelyhez egy komoly visszhangot keltő Fonogram-díj, egy eszméletlen magasságokban szárnyaló nagylemez és azóta is teltházas koncertek tucatjai társulnak. Majkát meg eszi a sárga irigység, mert kicsikét szűk lett neki a világ... Tovább

2018. november 26.

A lányos énemnek - Against The Current

Against The Current – Past Lives (2018) | Két évvel ezelőtt nagy vehemenciával vetettem rá magam a new york-i trió debütáló lemezére, mert a Gravity EP azt vetítette elő, hogy egy gitárral és lendülettel bőven megtámogatott, korrekt kis Paramore-klónt kapunk. Akkor csalódnom kellett, mert sokkal lágyabb, lassabb és unalmasabb lett a debüt. A folytatás viszont igyekszik visszaadni a hitemet! Tovább

2018. november 20.

Az imádni való, kénköves Pokol - Architects

Architects – Holy Hell (2018) | Nyolcadik lemezéhez érkezett a brit metalcore alapvetésének számító Architects, akiknél nem csak az volt a kérdés, hogy tudnak-e kétévente minőségi dalokkal és tartalommal előállni, hanem az is, hogy fő dalszerzőjük és alapító gitárosuk, Tom Searle halála után merre tovább? A válasz egyszerű: lefelé a mélybe! Tovább

2018. november 15.

A változás jó, értem?! - The Amity Affliction

The Amity Affliction – Misery (2018) | A trióra fogyatkozott ausztrál metalcore csapat hatodik albuma egy olyan kísérletezés eredménye, amire ugyan számítani lehetett az elmúlt pár év alapján, mégis a végeredmény teljesen más, mint amit vártunk. Igen, elismerem, egészen érdekes a helyzet, viszont végighallgatva a Misery-t kijelenthető, hogy egyáltalán nem rossz. Sőt... Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky