3429 zenekar 12451 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2013. május 14. | Jam

Megjött a folytatás a Stone Sourtól!

Copyright:

Stone Sour: The House of Gold & Bones - Part 2 | Corey Taylor sideprojectje, amely időközben főállású zenekarrá nőtte ki magát, befejezte eddigi legnagyobb horderejű munkáját, amely a dupla konceptalbum második felével vált teljessé. Megérte ennyit belefeccölni?

A bandatagoknak biztosan, hiszen ettől már tényleg headliner pozícióba fognak kerülni a különböző fesztiválokon, ráadásul egy ilyen hanggal, bárki-bármit tesz alá zenének, nagyon mellélőni nem lehet. Megmondom őszintén, az első felét az albumnak (amely még valamikor tavaly ősszel jelent meg) nem találtam akkora durranásnak, amire egy egész kultuszt /sztorit /akármit fel lehetne építeni, viszont ezzel a második albummal együtt... na, még ezzel együtt sem vagyok teljesen meggyőződve a létjogosultságukról. Mármint félreértés ne essék, a daloknak van létjogosultsága a mai rockzenei piacon, egész egyszerűen arról van szó, hogy ha a gigászi munka helyett két külön albumot adnak ki, pár év elteltével, akkor jobb dalokat kaptunk volna úgy összességében. Vagy ha egy lemeznyi dalba belesűrítik a sztorit... De, mivel a banda ezt a rögös és nehéz utat választotta, ezért emlékezzünk meg erről a lemezről kicsit bővebben.

Mint ahogy azt már említettem is, Corey Taylor manapság az egyik legjobb torkú rockénekesnek számít a piacon, tehát nagyon mellélőni nem lehet vele. Az viszont, hogy a szövegei köszönőviszonyban sincsenek a régi Slipknot-os/Stone Sour-os időszak verseivel, egészen bizonyos. Énekstílusra a „szokásosat" kapjuk: az éneklés legszélesebb tárházát vonultatja fel az iowai úriember, amelybe egyszerűen nem lehet belekötni. Ráadásul még hozzá is tesz egy nüansznyit, hiszen (ha már a Slipknotot is említettem) néhány békebeli ordítás is kiszakad a torkából (legjellegzetesebben mindjárt a nyitó nótában, a Red City-ben, amelynek ez az egyetlen pozitívuma...), szinte felüdülésként hat a dallamtengerben. Viszont, hogy a másik oldalt is említsem, a dallamok a legtöbb helyen zseniálisak, ezek nélkül a lemez fele ennyire sem lenne jó és eladható. Ami pedig a legnagyobb szívfájdalmam: az egyik legjobb dal egy bónusz demó, a Shine címre hallgat, és kenterbe veri szinte az egész albumot. Értem én, hogy kötött volt ez az egész dolog, csak így meg kár volt megmutatni, hogy miről maradunk le (élesben)...

Zeneileg valamivel többet raktak bele a kollégák, mint az első albumba, hiszen a muzsika már-már felnő néhol az énekdallamok zsenialitásához. Kevésbé érzi azt az ember, hogy csak azért vannak ott a zenészek, mert hülyén nézne ki Corey, ha egyetlen mikrofonnal állna a színpadon és magnóról menne a zene... Meg hát azért ne menjünk el amellett sem, hogy Jim Root elég régi motoros a szakmában, tehát ideje volt előrukkolnia valami egyedibbel és érettebbel, mint az őszi korongon. Itt hál' Istennek olyan gyöngyszemekkel gazdagodik a hallgató, mint a '82, a Stalemate, a Black John vagy éppen az egész mizéria címadó tétele, amely stílusosan albumzárónak lett feltéve a korongra.

És persze az első klipes dal (Do Me A Favor) mellett sem mehetünk el szó nélkül, amely a maga triolás megoldásával és a végére állandósuló négynegyeddel egészen belopta magát a szívembe. Ráadásul ahogy megidézi az előző album egyik csúcspontját, az A Rumor of Skin-t, az egészen el lett találva. Mint ahogy a többi múltidézés is hasonlóan mosolyt csalogató lett, hiszen amellett, hogy még szorosabbá fűzi a dalokat, kellemes emlékeket is idéz.

Mindent összevetve azt lehet elmondani, hogy a nagy félelmet sikerült csillapítani, hiszen a második lemez nem egy B-oldalas dalcsokor lett, hanem értékekkel rendelkező, önállóan is a helyét bőven megálló (Sanyócával… hehe) alkotás, amely sikeresen vette az akadályt és bőven lekörözte elődjét. Végre nem minden második dal lassú, siratós nóta, a dallamok a helyükön vannak, a zene felnőni látszik az énekhez- (bár azért egy Come (What)ever May még nagyon messze van- és a sztori is nagyjából rendben. Csak ez a képregény-baromság nem kéne, ezt mondtam már a Coldplay-nél is...

Jam

A MyMusic értékelése: 8/10

Stone Sour: The House of Gold & Bones - Part 2 (2013, Roadrunner) tracklista:

01 - Red City
02 - Black John
03 - Sadist
04 - Peckinpah
05 - Stalemate
06 - Gravesend
07 - '82
08 - The Uncanny Valley
09 - Blue Smoke
10 - Do Me A Favor
11 - The Conflagration
12 - The House of Gold & Bones
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2020. május 25.

Anyu, fáj a fejem! | Four Year Strong

Four Year Strong – Brain Pain (2020) | Van ez az easycore dolog, amit mindenki az A Day To Remember-rel azonosít, hiszen ők voltak a koronázatlan királyai a műfaj úttörésének. De azt valahogy mindenki elfelejti megemlíteni, hogy ott van a Four Year Strong, akik legalább olyan régóta és legalább olyan minőségi zenét szállítanak lemezről lemezre, mint a nagytestvér. Tehát igazságot a világnak, hallgassatok FYS-ot! Tovább

2020. május 20.

Haláli | The Amity Affliction

The Amity Affliction - Everyone Loves You... Once You Leave Them (2020) | Ha törik, ha szakad, kétévente TAA lemeznek kell lennie! Nem feltétlenül értem, hogy egy banda, az Amity helyzetében, miért ragaszkodik ennyire a lemezek sűrű, ütemszerű megjelenéséhez, de amíg a minőség marad, egye kukac! Éppen ezért nem tudok haragudni az új korongra sem, hiszen próbálja összefésülni a régmúlt dicsőségét az újonnan jött trendekkel, s noha ez nem működik mindenhol tökéletesen, az összképre nem lehet nagyobb panasz. Tovább

2020. május 13.

Egyedül nem megy | The Word Alive

The Word Alive – Monomania (2020) | Hatodik albumnál tart már a banda, de a Real óta igazán semmi olyasmit nem tudtak hozni, ami egy kicsit jobban megmozgatott volna. A Dark Matter még talán próbálkozott kicsit visszahozni az ötleteket és a keménységet, a sötétséget, de a Violent Noise már szimplán ráment az eladhatóságra és a műanyag modern metalra. Ez pedig annyira bejött Telle Smith-éknek, hogy sajnos maradtak is a vonalon. Tovább

2020. május 11.

Egy sima, egy fordított | Silverstein

Silverstein – A Beautiful Place To Drown (2020) | Az a jó ebben a bandában, hogy ha nem olyan jó, amit éppen kihoznak, az mégis mindig van legalább annyira jó, hogy a zsáner többi bandáját gondolkodás nélkül maga mögé utasítsa. Tény, ebben az emocore-nak csúfolt, letűnt műfajban már nem sokan tevékenykednek, de ha post-hardcore-ként aposztrofáljuk a kanadaiakat, akkor ez máris egy sokkal nagyobb fegyvertény. Tovább

2020. április 14.

A deathcore halhatatlan | Lorna Shore – Immortal

Lorna Shore - Immortal (2019) | Szegény Lorna Shore-ra rájár a rúd, mióta Tom Barber úgy döntött, hogy a Chelsea Grin-be igazol, hiszen CJ McCreery-ben megtalálták a tökéletes pótlást Barber helyére, sőt… Aztán egy évvel később, mire megírták az év egyik legerősebb lemezét, CJ-t meneszteni is kellett egy botrány miatt, aztán most megint vakarhatja a fejét a megmaradt trió, hogy ezeket a zseniális témákat meg ki fogja hitelesen elhörögni? Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky