Ez így szupernehéz - SuperHeavy

Superheavy: SuperHeavy | Szeptember végén jelent meg hivatalosan a SuperHeavy együttes azonos című albuma. A fogadtatásról nem sok hírt lehet hallani/olvasni, pedig már három hete fogyaszthatják a zenekedvelő ínyencek. Mire véljük ezt a pangást?

Mick Jagger, Dave Stewart, Joss Stone, Damian Marley és A.R. Rahman nyilvánvalóan különböző kultúrákat és stílusokat képviselnek, ami minden igyekezet ellenére meglátszik az albumon is. Volt aki azt írja, összeálltak öten, csináltak valamit, de csapatként nem tudnak igazán működni. Ebben egyetérthetünk velük – ez a lemez mindenkinek szól és senkinek, mind az öten benne vannak, de egyikük profiljába sem illik. Szuper nehéz bármit is megfogalmazni róla. Az ember hallgatja, és nem gondol semmire. Akárkivel beszéltem erről, hasonló a vélemény: rosszat nem akar mondani, jót meg nem lehet. Az értékelések is általában közepesnek veszik. Annyira megfoghatatlan, hiányzik egy tiszta koncepció. Nekem az sem tűnt volna fel, ha az egészet szanszikritül éneklik…

A reklámarcként funkcionáló Jaggert észre sem lehet venni a zenei részben, mintha őt csak plakátnak használták volna. Valahol azt nyilatkozták, természetesen jön az együtt „jammelés” – ez beigazolódott: a profizmus nem érződik különösen a számokon, inkább olyan, mintha leülnének együtt játszani, jól érezni magukat, aztán lesz, ami lesz. De hogy ez mennyire tetszik másoknak, az kérdés marad. A legelső dal rögtön rávilágít az egész albumot átható tényezőre: valami egészen röhejes angol akcentust tudnak produkálni, és a legjobb, hogy ez a saját nevüket is érinti (spanyolosan a superheavy-ből superevi lett). Emiatt számomra a többi dalszöveg is nehezen érthető, a mondanivalót nélkülöző lett. Persze nem egyszerű eldönteni, hogy egy nemzetközinek szánt együttes mégis milyen nyelven énekeljen, de talán a tiszta angol jobb választás lett volna, mint a spanglish vagy a szanszkrit, bár utóbbit legalább az égvilágon senki nem érti…

A keleties hangzás és sejtelmesség csak az első néhány számra jellemző, utána visszatérnek a jól bevált nyugati kultúrákhoz. A dalok hossza már-már elviselhetetlen (nem az 5 perces zenékhez vagyunk szokva), és talán valóban a Miracle Worker volt a legvállalhatóbb, amit már korábban be is mutattak. Az Energy egész lendületes, de sláger nem hiszem, hogy lehet belőle, hiszen a refrént is többen éneklik, és valahogy mintha nem lenne értelme. Sokszor a „we”(mi)-ről énekelnek, amivel elég nehéz hallgatóként azonosulni, de a többi zenész számára megnyugtató hír, hogy láthatóan nem az eladási listák élére készültek (bár néhány európai országban ideiglenesen bekerültek a legjobb 10-be).

A One day one night-tal a fő probléma az énekhang nyekergése és a kellemes aláfestés közti kontraszt. A Never gonna change-ben semmi egyedit nem találtam – az unalomnak semmilyen új színét nem fedeztem fel hallgatása közben. A Rock me gently címén eleve jót lehet nevetni: szerintem a rock lényege, hogy nem „gently”, amire bizonyára ők is rájöttek, mert a következő szám (I can’t take it no more) már pörgősebb. Az I don’t mind-on érződik leginkább, hogy nem tudnak egységként funkcionálni öten, hiszen ezt nyilvánvalóan Stone hangjára írták.

Reméljük, hogy igazuk van a záró dallal (World keeps turning) és legközelebb valami más felé fordul a világ.

Bertoni

MyMusic értékelés: 4/10

SuperHeavy: SuperHeavy (Universal, 2011)

Tracklista

1. Superheavy

2. Unbelievable

3. Miracle Worker

4. Energy

5. Satyameva Jayathe

6. One Day One Night

7. Never Gonna Change

8. Beautiful People

9. Rock Me Gently

10. I Can't Take It No More

11. I Don't Mind

12. World Keeps Turning

cimkék
- 2011, A.R. Rahman, Damian Marley, dave stewart, joss stone, lemezkritika, Mick Jagger, SuperHeavy, újdonság!

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2021. február 25.

Használj ki! | PVRIS

PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább

2021. február 14.

Machine Gun Kelly poppunk babérjai

Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább

2021. február 11.

Ez miért működik bárkinél is? | Neck Deep

Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább