Régi fény keresés és Jamiroquai 2010-ben

Jamiroquai: Rock Dust Light Star | Évek óta készült a Jamiroquai új lemeze a Rock Dust Like Star most végre megtudhatjuk érdemes volt-e várni. Ha még nem hallottál Jamiroquai-t, akkor még jónak is lehetne ítélni. De milyen is valójában?

Jay Kay anno stílust teremtett a Jamiroquai debüt albumával (Emergency of Planet Earth, 1993) mely egy ütős pályafutás ütős kezdetének bizonyult. Aztán lemezről lemezre egyre funkysabb lett a hangzás, amivel még nem volt gond, de a 2006-os Dynamite már egy rossz viccnek tűnt a régi albumok fényében.

Jelen anyag borítóján maga a táncoslábú mester látható és a diszkópadló sem sejtet sok jót. Régi Jamiroquai rajongóként izgalomtól és rossz előérzettől remegő kézzel helyezem a lejátszóba az új anyagot, remélvén, hogy most sikerül feledtetniük előző albumukat.

Nem szeretnék az összes számról írni, mert hallgatni sem, és írni sem olyan jó róluk. Hát szemezgessünk önfeledten a nóták közül: az első opszu mindjárt a címadó szám (Rock Dust Light Star) nem rossz, de nem nem mondható erős kezdésnek, inkább valahol a lemez közepe felé kéne elhelyezkednie. Rob Harrisnek (gitár) a refrénekben vannak jó pillanatai, illetve a szám vége felé van egy kellemes ám indokolatlanul rövid szólója.

A következő White Knuckle Ride-t simán el bírom képzelni a Szombat esti láz egyik betétdalaként, csak 33 évet késtek vele. Felhívnám a figyelmet a kifejezetten béna szinti betétekre, ami felettébb kommersz diszkó hatást kölcsönöz a dalnak.

Klip is készült hozzá,

ami ritka unalmasra sikeredett: Jay Kay helikopterrel üldöz egy Porschét egy sivatagban. Az első perc után ki is kapcsolhatjuk, mert ahogy a szonikus tartalomban, úgy vizuális megfelelőjében sincs fantázia.

Itt párhuzamot is vonhatunk a Blue Skies-szal, ami a 6-os sorszámot kapta a korongon. A laza melankólikus darabhoz (jelzem régen ezt is jobban csinálták, lásd Black Crow), hasonló színvonalú videót gyártottak.

Mondhatni, folytatása a White Knuckle Ride klipjének: Jay Kay itt motorra pattan, és ugyanazt a sivatagos tájat szeli át, végül pedig visszaszáll a helikopterre és elrepül vele.

A lemez legjobb pillanata a Hurtin’, mégis talán itt hallani leginkább, hogy mennyit veszített régi fényéből Kay hangja (mintha vasreszelékes pirítóson élne). A lemezből egyébként megjelent egy bővített kiadás is, ezen szerepel az All Good In the Hood második verziója, ami szerintem jobban sikerült, mint az első.

A „deluxe” kiadásról megemlíteném még a Hang it Over-t, ami valami egészen különleges koktél lett. Receptje: öntsünk a shakerbe a Red Hot Chili Peppers Jungle Man című számának refrénjéből, adjunk hozzá egy csipetnyi Louis Armstrong féle dixielandet, és egy kis Jamiroquait, majd jól rázzuk össze.

A zenészekkel nincs gond, a számok hangzása igényes, csak hiányzik a dalokból az élet. Legjobb esetben is csak átlagos számok vannak a korongon, rossz és jobb dalokkal megfűszerezve. A címadó dalban elhangzik: „I'm a man on the moon/Hoping I come back to soon”. Igen Jay, mi is abban reménykedünk, hogy visszatérsz, mert ez most magadhoz képest nagyon gyengére sikeredett.

Fantomas

A MyMusic értékelése: 5/10

Jamiroquai: Rock Dust Light Star (Universal Music, 2010)

1. Rock Dust Light Star - 4:39
2. White Knuckle Ride - 3:33
3. Smoke And Mirrors - 4:30
4. All Good In The Hood - 3:35
5. Hurtin’ - 4:15
6. Blue Skies - 3:51
7. Lifeline - 4:39
8. She's A Fast Persuader - 5:16
9. Two Completely Different Things - 4:25
10. Goodbye To My Dancer - 4:06
11. Never Gonna Be Another - 4:08
12. Hey Floyd - 5:09

cimkék
- 2010, Jamiroquai, lemezkritika

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2021. február 25.

Használj ki! | PVRIS

PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább

2021. február 14.

Machine Gun Kelly poppunk babérjai

Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább

2021. február 11.

Ez miért működik bárkinél is? | Neck Deep

Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább