A Linkin Park egyedfejlődése

Linkin Park: A Thousand Suns | A haldokló (bocs, a már kihalt) nu-metal stílus utolsó mohikánjai már a 2007-es Minutes To Midnight kísérletező, ugyanakkor populárisabb hangvételével jelezték szándékukat az új horizontok felfedezésére. Az A Thousand Suns most megérkezett, szürrealitást és „teljesen újat” ígért, az eredmény azonban inkább csak egy művészieskedő samplinggyűjtemény.

A Linkin Park Hybrid Theory-ja kellemesen zúzós rágódni valót, otthon ugrálós önigazolást és inspirációt nyújtott mindazoknak, akik enyhén suicid tinédzserkorukat a 2000-től 2005-ig tartó időintervallumban élték meg. Az idők változnak, az öltözködés színesedik, kevesebb az önsajnálat és a düh, mégis akadnak akik, képtelenek elmozdulni.

Nekik üzenjük: nőjetek fel, mert kedvencetek is változott! A megosztó kritikákat kapott Minutes To Midnight e változás része, a következő lépcső az A Thousand Suns. Azonban akik ezután arra számítottak, hogy a fiúk valami kiérleltebbel állnak elő, csalódni fognak. Az A Thousand Suns megmaradt kísérleti zenének: bár sajátos hangvétellel bír, még mindig nem elég eredeti, hogy valami majmoló zenekarra ráhúzhassuk az „ez olyan mint az új LP” leírást.

Tévedés tehát komplex tervezői munka eredményét keresni, hiába politikus és konceptalbum ez, hiszen a lemez megjelenése előtt jóval lenyilatkozták, hogy bevonulnak a stúdióba „próbálkozni”..rögzítenek sok mindent, aztán válogatnak. Aztán jöttek a hangzatos kijelentések, hogy ez aztán majd különbözik mindentől, amit eddig csináltak, de attól is, amit mostanában hallhatunk a zeneiparban.

Én azt mondom, kár volt ennyire felcsigázni az érdeklődést, mert csak koppanás lehet a vége. A pislákoló zongorával, huhogásokkal és ambient-elektronikával nyitó lemez rögtön a második trackben J. Robert Oppenheimert idézi (akit – kissé félrevezetően – az atombomba atyjának szokás nevezni) egy hangmintával, hogy figyelmeztessen, most komoly dolgokról esik majd szó.

Sajnos azonban, az ezt követő Burning In The Skies kellően semmitmondó ahhoz, hogy elvesszen az érdeklődés egy atomháborút témaként választó konceptlemez iránt. Kis javulás tapasztalható egy saját magukat idéző nótával, a When They Come For Me-vel, ahol kellemes ritmus szekció, némi frappáns szintiszőnyeg és egy kis repetitív arpeggio viszi a prímet, de még mindig úgy hangzik, mintha a „300”-as perzsa sereg vonulásához írtak volna aláfestést.

A lemez jobb pillanataiban egész reményteljes így például a Waiting For The End, melyben szintén az ügyesen eltalált ritmusszekciónak jár a jópont, és a dal vége felé kezdjük azt is elhinni, hogy nincs minden veszve, a refrén pedig egész rádióbarát.

Az album ezt követő része határozottan erősebb: akik eddig hiányolták Chester szokásos ordítozását, most megkapják, bár a Blackout még így is inkább egy gyenge NIN, amit feltehetően Reznor talonba tenne – vagy egyszerűen kidobna a picsába. Jobbakat mondhatunk a Wretches And Kings-ről, ez talán a legjobb dal a lemezről, a Fallout-tal és a záró akusztikus Messengerrel egyetemben.

Bár a fiúk felnőttek, egyre több az elektronika és a töredezett ritmusok, sok a sampling – vajon élőben ezt hogy fogják tálalni? - a művészi színvonal sokat nem emelkedett. Pedig érezhető, hogy sokat dolgoztak és próbálkoznak, valahogy mintha mégsem lenne meg az a szikra. Mindent összevetve persze, szerethető ez az album, és mindenképpen érdekesebb, mint három évvel idősebb elődje.

Mentségükre legyen mondva továbbá, az egyik legjobban kereső rockbandaként még mindig a világot akarják megváltani, még ha kevesebb kiabálással és dühöngéssel is, s ez igen dicséretes. Vagy csak nem tudnak kilépni az apokalipszis témakörből? Ez majd a következő lemezzel derül ki.

déka

A MyMusic értékelése: 5/10

Linkin Park: A Thousand Suns (Warner Bros., 2010)

1. The Requiem
2. The Radiance
3. Burning In The Skies
4. Empty Spaces
5. When They Come For Me
6. Robot Boy
7. Jornada Del Muerto
8. Waiting For The End
9. Blackout
10. Wretches And Kings
11. Wisdom, Justice, And Love
12. Iridescent
13. Fallout
14. The Catalyst
15. The Messenger

cimkék
- lemez, lemezkritika, linkin park, nu-metal, újdonság!

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2021. február 25.

Használj ki! | PVRIS

PVRIS – Use Me (2020) | Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt… Tovább

2021. február 14.

Machine Gun Kelly poppunk babérjai

Machine Gun Kelly – Tickets To My Downfall (2020) | Amikor először szembejött ez a szőke srác a Sleeping With Sirens – Alone című klipjében, egyáltalán nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy hype körülötte. Sőt, a rapes albumait nem is komálom a mai napig sem, úgyhogy amikor jött a bejelentés, hogy stílusváltás következik, nagyon kíváncsi lettem. Egy hajdani rapstar fogja megreformálni a 2020-as poppunk színteret? Ugyan már... Tovább

2021. február 11.

Ez miért működik bárkinél is? | Neck Deep

Neck Deep – All Distortions Are Intentional (2020)|Negyedik lemezéhez érkezett a walesi poppunk brigád, én pedig hiába csinálok akármit, egyszerűen nem értem, hogy miért népszerű a Neck Deep. Közel 40 perc alatt összesen 5 percnyi érdekességet nem tudnék összeszedni a hallottakból, és még az is csak maximum középszerű lenne. Tovább

2020. október 5.

Ennyit várni a szenvedésre? - Sylosis – Cycle Of Suffering

Sylosis – Cycle Of Suffering (2020) | Nagyon sokáig tologattam magam előtt a Sylosis ötödik lemezét, hiszen mindenképpen akartam róla írni, mert csoda, hogy elkészült, de mégis olyan hosszú és olyan tömör hallgatnivaló, hogy nagyon nehezen szántam rá magam. Összességében nem csalódás a Cycle Of Suffering, de sajnos kultstátuszba sem fogom emelni soha. Tovább

2020. szeptember 30.

The Used – Heartwork (2020)

The Used – Heartwork (2020) | Őszintén, valamikor 2012-ben, a Vulnerable környékén veszítettem el a bandát, s noha azóta is átfutottam a lemezeiken, nagyon nem tudtak elkapni. A mostanira sem mondanám, hogy visszatérés a gyökerekhez és újra tizennégynek éreztem magam, miközben azt üvöltöm, hogy „ájkémálájv”, de pár fokkal azért közelebb kerültünk az élvezhetőséghez. Tovább