2010. november 10. | nemfoci

Beugatás, avagy a korhoz igazított Underworld lemez

A - kisebb-nagyobb átfedésekkel - közel harminc éve működő zseniális brit duó, „Barking” címen, újabb zenei anyaggal rukkolt elő az elmúlt hetekben. Az egyre inkább kluborientált ifjúságnak készített lemez szinte alig (vagy már egyáltalán nem) tükrözi azt a feelinget, amire a kilencvenes évek közepén ugráltak az arra érdemes fiatalok. A dobozszerű diszkók, a fémes stroboszkóp villogások és az underground hangzások kora ezennel Smith és Hyde ügynök esetében is lejárt. A lemezt többször is meghallgattam: reggelihez, ebédhez, vacsorához. Nyilván, én sem erre számítottam – nem is lett jobb az étvágyam...

A lemez „természetesen” és viszonylag egyben van, nem lehet igazán panaszunk, ha figyelembe vesszük az aktuális-hódító zenei trendeket. Mégis inkább szeretném azt gondolni, hogy valami ócska slágergyáros ügyeskedéseit hallgatom, minthogy bebizonyosodjék az igazság, és tudjam, hogy ez bizony az új Underworld termés. Sajnos vagy nem sajnos, asszem nem ez lett a karrierjük csúcsa, és erről nem csak én beszélek, hanem nálam sokkal avatottabb zenei szakírók is.

Eleve nem egy olyan bandáról van szó, ami a VH1 vagy az Music Television „Ki ma a legnagyobb popseggluk?” című műsorában teljesedett ki, és jóhiszeműen azt gondolom, hogy ez soha nem is volt cél. Az már egy más kérdés, hogy a honi rajongókat mégsem a vájtfülűségük, hanem sokkal inkább a „Trainspotting” című nagysikerű film „betétdala”, (nevezetesen a „Born Sleepy”) vitte közelebb a srácokhoz. Kiváló nóta volt akkor is, most is az, és valóban mindenki ismeri nullától kilencvenig. De kérem, ez még nem ok arra, hogy olyan szerzeményeket produkáljanak a jövőben, amit minden rádió lebír játszani naponta tizennégyszer, és nem érezhető benne semmi, csak az éppen hájpolt zenei trend. Pedig egy jó zenekarnál az is valahol egy kritérium, hogy futassák a médiumok, de azért mégsem ebben a formában. 

Ami megszényenítő, hogy olyan nevek posztoltak a srácok munkái felett, mint a német trancesztár Paul van Dyk, a Deep Dish által világhírű (és a szégyen alól mentességet élvező) Dubfire, vagy a house-guruként ismeretes Mark Knight és D. Ramirez. A sikeresnek ígérkező album, mint mostanság általában, nem a régi rajongók füleinek készült, sokkal inkább popularizált, kevésbé törekszik az egyediségre, mint azt elvárnánk. Ettől függetlenül, mégis olyan trackeket sikerült delegálni a „Barking”-ra, amelyek egytől-egyig megállják majd a helyüket a legtrendibb klubokban is. Szóval: néhol nyálas, de azért kielégítő könnyűzenei produktum.

De ez mégsem az a banda, ugye?

Szóval: nézzük, hogy áll össze az új ál-Ándörwörld lemez:

Az első nóta, ami a „Bird 1” címet viseli, talán az egyetlen olyan szerzemény az albumon, amivel kapcsolatban nem érheti szó a ház elejét. Kiváló dolgozat, olyan emberek tollából, akik tudják, hogy mi az igazi igényes elektromos zene, és mi az, ami belefér a srácok imidzsébe. Hozzátenném, hogy itt még azt hiszi az ember, hogy ez a lemez is óriásit üt majd.  Kicsit pumpálós, lírainak ható, kétségtelenül poptörténeti darab, olyan, ami azonnal leterít az első hallgatásra, cseppet sem kommersz, és mégis Top10-es. Szóval; hatalmas ötös.

Az ezt követő két nóta viszont maga a tökéletlenség, és itt nem arról beszélek, hogy miből lesz a sláger-cserebogár, hanem pont arról, hogy ezeknek a daloknak ki**szottul semmi köze sincs fiúk világához. Kommersz szerzemények, az egyik egy trance-es, a másik egy törtalapú: nulla. Pedig a harmadik, „Scribble” című dal volt az első olyan, amit még a nyár elején a piacra dobtak, hogy ennek fényében reklámozzák az eljövendő albumot. Én akkor sem figyeltem fel rá, így utólag: nem is csoda.

A negyedik szerzemény a „Hamburg Hotel” nevet viseli, és valóban tetten érhető némi germán behatás, miután eléggé minimál darabra sikeredett, de mégis megmarad azokon a berkeken belül, amit még el lehet viselni egy ilyen történelemmel rendelkező brigádtól.

Az ezt követő „Grace” (a „Bird 1”-hez hasonlóan) szintén Dubfire atyai gondoskodása alatt született, és ez a másik olyan nóta, ami nem hagy kívánnivalót maga mögött, annak ellenére, hogy nekem olyannak tűnt elsőre, mint egy jobb Depech Mode remix.

Innentől kezdve már nincs is értelme tovább hallgatni az albumot, mert semmi olyat nem találunk benne, ami az Underworld kapcsán érdekes lehet. Kizárólag együgyű hatásvadászat, aminek mi, „rajongók” nem igazán örülünk. Bár az uccsó, „Louisiana” névre keresztelt dal elég jó kis blues, mégsem értem igazán, hogy mit keres a lemezen, hacsak nem azért, mert egy ilyen foghíjas élményre, már csak ez lehet az igazi ráadás.

Nálam ez a lemez, ami magyarra fordítva az „Ugatás” címet kapta: tízből ötös. De – hangsúlyozom – csak azért, mert szeretem a srácok eddigi cuccait, egyébként hármas lenne, a két kiváló, és a két tűrhető nóta miatt.

Szóval ezért téptem a számat, ezért ugattam ennyit...

nemfoci

A MyMusic értékelése: 5/10

Underworld: Barking (OM Records, 2010)

1. Bird 1 - 6:51
2. Always Loved A Film – 6:52
3. Scribble – 6:58
4. Hamburg Hotel - 5:18
5. Grace - 5:11
6. Between Stars - 6:06
7. Diamond Jigsaw - 5:36
8. Moon In Water - 5:42
9. Louisiana - 5:05