2008. május 22. | déka
Azon kevesek, akiknek ereiben egész gyermekkoruktól a Massive Attack és Prodigy muzsikája lüktet, minden bizonnyal jól ismerik a Fluke legnépszerűbb, Risotto című albumát. Akik meg nem ismerik, most itt az ideje, hogy mulasztásukat pótolják!
Ha már ’97-ben a Szigeten is jártak, akkor nincs kétség, tényleg „híres” együttesről van szó. Van, akinek persze ez a név semmit se mond, holott már legalább egy tucat számát ismeri a bandának. A brit remeték trackjeit ugyanis többnyire filmzenékhez választják ki, annyira groovy-ak. Az 1988-ban összekerült három ánglus Jon Fugler, Mike Bryant és Michael Tournier (ezutóbbi a két kütyüs) triója végigköveti a brit elektronikus zene evolúciós vonalát: szintipop, acid house, ambient, trance majd triphop. 1996-ban az Atom Bombbal, melyet a Wipeout XL PS-játékhoz írtak, sikerült visszaúszniuk a főfolyamba. (A többi zeneszerző a The Chemical Brothers, Photek, Underworld, Daft Punk, és a Prodigy volt többek között.) Ez a szám a Risotto-n is szerepel, megalapozva ezzel a lemez hihetetlen népszerűségét. De, hogy mást ne mondjunk, ők csinálták minden idők legjobb Björk számát is, amivel tulajdonképpen meg is alapozták az izlandi kiscsaj karrierjét egy életre. Elsőnek nézzétek meg a Big Time Sensuality klippjét!
Nevükhöz méltóan ezen a lemezen is kiegyensúlyozott, nyugodt és lapos muzsikát hoznak. A lapost természetesen nem a szó ma használatos értelmében gondolom. Ha elfogadjuk, hogy a Fluke eredetileg lepényhalat jelent, ami ugye lapos, nem okoz számunkra fejtörést annak megértése sem, hogy a zene maga sem dimbes-dombos. A lapost arra értsük, hogy a Risotto-n (mint ahogy az együttes többi albumán is jellemző) nincsenek elképesztően hatalmas ugrások, sem stílusilag, sem dallamilag.
Az a fajta zene, amit mindig kellemes meghallgatni, és sosem lesz fárasztó, még akkor sem, ha épp büdösen, száraz szájjal ténfergünk haza valamilyen hajnalig tartó trance-partyból, vagy épp egy fesztiválról. A Fluke szinte minden albumán képes volt a szinte észrevehetetlen stílusátmenetek megvalósítására, az egymásnak ellentmondó részletek tökéletes összecsiszolására. Ha ennek a pályának a csúcsát keressük, valóban a Risotto albumra kell tekintenünk, mely egész Európában, és a ködös albionban is a legsikeresebb, legnépszerűbb lemezük volt.
Nem csak a névválasztás tökéletes, a borító is odavág. A rizottó, mint gasztrológiai ínyencség tulajdonságai tökéletesen illenek a lemezre, a mindenütt jelenlevő rizs (techno, avagy mai nevén nevezve; elektronika) hibátlan ízegyüttest alkot a borsóval (breakbeat), répával (trance), és a többi zöldséggel (ambient, pseudo, industrial). Azt is fontos megjegyezni, hogy elektronikus zene ide vagy oda, bizonyos előadók bizonyos számai néha-néha unalmassá válnak. Ezzel ellentétben a Risotto dalai – irdatlan hosszúságuk mellett – egy pillanatra sem fordulnak át értelmetlen ismétlésbe, vagy eseménytelenségbe. Még a „kvázi eseménytelenség” fogalma is értelmét veszti, mivel itt fontos funkciót kap, jelesül; a többrétegű, mély kompozíciók nélkülözhetetlen eleme.
Ha hibát akarnánk felróni ennek az összeállításnak, csak annyit mondhatunk, hogy talán, mint a tapasztalatlan fiú, túl hamar elsül. Az első két szám igazi megasláger, és bár az album többi része sem unalmas (sőt!), vétek volt ezt a két elsöprő felvételt a lemez elejére helyezni. Persze ez csak kereskedelmi (és valamelyest művészi) szempontból róhatjuk fel a Fluke-nak.
Az Absurd, annyira fülbemászó és groovy, hogy számtalan soundtracken szerepel, többek között a Sin City, és a Tomb Raider filmzenéi között is megtalálható (ha már elektronikus zenéket promózunk, hadd jegyezzük meg itt, hogy ez utóbbi album nagyszerű összeállítás).
Az ezután arcunkba robbanó Atom Bomb pedig, mely már 1996-ban is óriási sláger volt, a leginkább a Fluke-kal azonosított felvétel. A Risotto kiadását követő turnén ("Electric Highway Tour") ennek a dalnak az apropóján csatlakozott a színpadra Rachel Stewart, aki a banda „hivatalos kabaláját”, azaz a Wipeout XL játékban szereplő Ariel Tetsuo-t testesítette meg énekkel és tánccal.
A szám végén beúszó hangfolyam a csodás-nyugis Kitten Moont vetíti előre, mely a harmadik szám a lemezen. Majdnem kilenc és fél perces hosszával igazi csemege a mélyebb, (sokak által pseudo tranceként definiált) izgalmas elektronikus zene rajongóinak. Éteri hangok, igazi álombéli, utazós zene.
A Mosh szimplán a Tosh (az Oto lemezről) remixelt verziója, nem rossz, de számomra nem is kiemelkedő felvétel. Ezzel ellentétben a következő Bermuda sokkal jobban szól. Első, drámaira manipulált zongora hangjával kellő atmoszférát teremt, és nem is ad alább. A trükkös basszushurok, és a valóban eredeti hangminták egész erdeje (persze épp annyi csak, amennyi kell), egy nyugis narkotizált séta érzetét kelti a hallgatóban. A Setback olyan, mintha Thomas Newmant drum’n’bass-, vagy breakbeat-esítenénk, az ambient iskolapédája.
Az Amp a kezdő számok ereje után beálló „kvázi” hullámvölgyet feledteti el. Zsíros bigbeat, lépcsőzetesen építkezik, a Fluke-ra oly jellemzően. Tükörképét a Matrix Reloaded betétdalban, a Zionban (eredetileg Slap it) fedezheti fel az arra érdemes kíváncsiskodó. Keress rá!
A Referendum – állítólag – a kezdő Absurd remixe. Na most, ember legyen a talpán, aki felismeri ezt a más ritmusba bújtatott, más mintákkal működő, és egészen mást jelentő Absurd-verziót. Ha az volt a cél, hogy valami többletet adjanak az eredetihez képest, hát sikerült.
A meglepődést folytathatjuk az ezt követő szám esetében is; amellett, hogy a Squirt személyében egy igazi breakbeatet kapunk, érdekes szintifutammal, Jon Fugler egészen szokatlanul énekel. Ütős darab, bár a koncertverzió mindig is jobb volt ebből a számból.
A záró Goodnight Loverben Steve Dub (a Chemical Brothers lemezeit szokta egyengetni) is besegített a Fluke-nak. Amelett, hogy kicsit egy kémfilmben érezzük magunkat a szintitéma nyomán, a kibontakozó ambientes megszólalás csodákat tud művelni az idegrendszerrel, észre sem veszi az ember, hogy már hallja a harangokat és a szél süvítését, itt az idő, vége a lemeznek.
Fájó szívvel ér ide mindenki, mivel egy olyan lemezt fejezett be, amin tulajdonképpen nincsenek rossz dalok. Ezért is kell hangsúlyozni, hogy ez az ismerős hangokkal operáló banda, ami mégis úgy tud szólni, hogy újat kapjunk, és meglepetést szerezzen nekünk, méltatlanul alulértékelt (kereskedelmileg) az évtizedet uraló Chemicallal, vagy Prodigy-vel szemben.
Tehetséges emberek kifinomult és saját stílussal (ami nem akármi az elektronika porondján!) bíró muzsikája. Nem is érdemes többet szólni róla.
déka
A MyMusic értékelése: 8/10
Fluke: Risotto (1997. szeptember 30. 10 szám – 73:22, Astralwerks)
1. Absurd - 5:48
2. Atom Bomb - 5:45
3. Kitten Moon - 9:18
4. Mosh - 6:20
5. Bermuda - 7:57
6. Setback - 8:54
7. Amp - 8:09
8. Reeferendrum - 7:22
9. Squirt - 6:15
10. Goodnight Lover - 7:34