2008. március 10. | déka
A második oldal egy, az orgazmus és a puszta magömlés különbségeinek igen alapos prózai összehasonlító elemzésével kezdődik - az erősebb nem nagyobb dicsőségére. Rögtön, csak hogy jól meghökkentsenek minket (a prűd nem-angolokat), egy romantikus sláger feldolgozása szól. A Ferry ’cross the Mersey-t (Mardsen) sokan nem szeretik, de én igen. Nem igazán tudom ugyanis eldönteni, hogy melyik a jobb – a régi, vagy az új. Bruce Springsteen nem a kedvencem, így az sem tetszett, amit a FGTH csinált belőle. A San Jose finoman szólva is kilóg a lemezről, nem is értem minek pakolták ide (talán a sok new-york-i buzi kedvéért?). A Wish the Lads Were Here-ről pedig a Weird Science c. film theme-song-ja jut eszembe (ajánlom mindenkinek ezt is). Tempós, obszcén és rózsaszín, megint a kedvenc basszusgitár hang...
Ha viszont hallani akartok valami jobbat nyögős-kefélős-zene kategóriában, mint a Je t’aime az idióta szintiriffjével, akkor a következő Ballad of 32 a ti számotok. Érdekes, hogy nem is olvastam senkit, aki erről véleményt mondott volna, mióta a WTTP megjelent. Lehet, hogy csak nekem tetszik? A Krisco Kisses – Black Night White Light – Only Star In Heaven bulizós triumvirátus simán elviszi az idézőjeles b-oldalt. Kiváltképp a harmadik Dave Gahan hangú refrénjét csípem (a címadó Welcome mellett ez a kedvencem az albumról), vicces, atomóra pontosságú funk. Az enyhén csöpi Power of Love (jellegéből adódóan) sláger lett, instant karácsonyi ömlengés. Zárásként pedig a Bang repít ki minket tökhintón a Frankie Say birodalomból, ahol szabad csúnyán beszélni, jó sokat unga-bungázni, és Pythonék stílusában vicceskedve megróni a buta politikusokat.
A lemez hallatán egyébként többen is gondolkodóba estek; a fiatalok így teljesítenek? A válasz egyszerű; Horn ahhoz szokott, hogy olyan szintű zenészekkel dolgozik, mint pl. a Yes tagjai…ezért aztán az ifjú titánok által feljátszott anyagokat felturbózta egy kis utólagos szintivel és dobbal (na meg gitárral, stb.). Emiatt olyan vádak értek a zenekart, hogy „nem is ők játszanak a lemezen!” és „stúdiózenészek csinálták az egészet!” De akkor is, kit érdekel, ha egyszer a lemez tökéletes és Frankie Say Relax! ill. Frankie Say War hide yourself feliratú pólók burjánoztak ’84-ben?! Még FGTH nevű, Commodore 64-re tervezett játék is van (A kultjáték szakértők remeknek tartják, és egy több helyen is felbukkanó nagyvárosi legenda szerint mindezidáig senki sem tudta végigcsinálni, a gyártó cég csupán orbitális tréfának szánta a jól kidolgozott, de lehetetlen küldetést.).