3429 zenekar 12486 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. május 13. | Jam

Storytime. Megint... - Black Veil Brides

Copyright:

Black Veil Brides – Vale (2018) | A fekete menyasszonyok visszatértek, hogy négy évvel a selftitled buktája után kicsit visszaépítsék a renomét, amely mégsem romlott meg úgy istenigazából. Csak nálam, nálam viszont eléggé, hiszen az első három albumot – a maguk kis hibáival együtt is – imádtam, a negyedik pedig úgy arcul csapott az ötlettelenségével, hogy még mindig sajog kicsit.

És szögezzük le mindjárt az elején: nem ez a lemez fogja visszabillenteni Andy-ék mérlegét a pozitív tartományba. Az egész lejtmenet ott kezdődött, hogy a The Wretched and Divine után mindössze másfél évvel érkezett a folytatás és bármennyire is kreatívkák ezek a gyerekek, ennyi idő alatt nem tudtak ők sem csodát tenni (legalábbis a zseniális Set The World On Fire után még egyszer nem). A selftitleden mindössze két vagy három nóta volt, amely szót érdemelt és kb. ennyiben is maradtunk egymással – nem véletlenül nem volt róla kritika sem. Aztán eltelt négy év, amely már egy kis bizakodásra adhatott okot, hiszen végre a masszív turnézás mellett talán akadt Jinxx-éknek annyi ideje, hogy egy alaposan kidolgozott lemezzel hozakodjanak elő. És félig-meddig ez sikerült is, hiszen visszatértünk a koncept-lemez elgondoláshoz, viszont ezzel együtt a Wretched témaköréhez is, tehát egy pont plusz, egy pont mínusz… Az még mindenképpen eredménynek könyvelhető el, hogy a harmadik korong hangzásához is visszatértünk, tehát egy sokkal stilizáltabb, letisztultabb hangzással van dolgunk, mint amit hallhattunk az előző korongon és ez nagyon is dicséretes. Ehhez a zenéhez, amikor egyszerre négy-öt gitár is szól néha, kell az érthetőség és a karcmentes hangzás. (Természetesen a gitárok horzsolnak, nem erre értettem, hanem a tisztán kivehetőségre.)

Egy kritikában azt hallottam, hogy „ha hallottál tőlük egy albumot, hallottad az összeset” – egyébként ez volt az egész kritika, ami azért eléggé kacagtató volt. Én ezt azért vétóznám is egyből, hiszen az első három korong egészen eltérő volt egymástól, a debüt metalcore-os megközelítése és hörgései a Set The World-re kicsit elfogytak és átmentek glames, heavy-s témákba, míg a Wretched sztoriját sokszor kísérte szimfonikus körítés, epikus dallamvilág és néhol punkos hatások is felfedezhetők voltak. Aztán jött a selftitled, ami mindenből egy kicsi volt, de semmi sem igazán. Most itt van nekünk a Vale, ami meg egy az egyben a hármas lemez nyomdokait keresi, csak fele annyi fogós dal nincs rajta, mint anno 2013-ban. Andy hangja kellemes, de elég kicsi tartományban mozog, ráadásul a tipikus orrhangja miatt túl sok mindent nem is igazán tud kezdeni vele. És ott vannak még a kötelezően használt óóó-zások, amik olyan rendszerességgel jönnek, mint a sárga csekkek hó végén és pont annyira kellemetlenek is sokszor. Ennél már csak Jared Leto kellemetlenebb, de erre majd visszatérünk máskor...

Zeneileg egyébként nem lenne bal a lemezzel, mert bár annak a kreativitásnak a fele sincs meg benne, mint az első kettő (talán három) korongban, de egy stabil alapot hoznak a hangszeresek és néha még az ikerdallamok vagy a szólók is érdemelnek egy virtuális főhajtást. Viszont ha be kellene tennem az örök ranglistámra, akkor maximum a negyedik helyre tudna felkúszni, ami egy öt albumos mezőnyben igencsak szerény eredménynek számít. Kicsivel több fogós megoldás, egy picit feljebb tornázott tempó, kevesebb óóó-zás, pár frankó helyre beszúrt hörgés és kreativitás. Ezek azok az összetevők, amik visszaemelnék számomra a bandát az őket megillető helyre. Addig meg, ha nosztalgiázni támad kedvem, akkor jöhet az In The End, a Knives And Pens vagy a Rebel Love Song.


A MyMusic értékelése: 6/10


Tracklist:
01 – Incipiens Ad Finem
02 – The Last One
03 – Wake Up
04 – When They Call My Name
05 – The Outsider
06 – Dead Man Walking (Overture II)
07 – Our Destiny
08 – The King Of Pain
09 – My Vow
10 – Throw The First Stone
11 – Vale (This Is Where It Ends)

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2018. október 11.

Isten sem segített – Crossfaith

Crossfaith – Ex Machina (2018) | Évek óta reménykedem benne, hogy végre a japánok megemberelik magukat és nemcsak egy fél jó lemezzel lepnek meg minket, hanem kitart a lelkesedés a korong végéig, én meg rányomhatom a kiváló plecsnit az aktuális darabra. Miután láttam őket élőben, ez a reményem mondhatni vággyá, sőt akarássá nőtte ki magát. Aztán megint csalódtam. Tovább

2018. szeptember 7.

One-Man Show - Panic! At The Disco lemezkritika

Panic! At The Disco – Pray For The Wicked (2018) | Brendon Urie egyedül maradt a Panic! fedélzetén, de szerencsére nem esett pánikba (bocs…), hanem pár ráérős hónapjában és a Broadway-szereplésének szünnapjaiban összehozta a banda hatodik lemezét. Ami igazából már nem is banda, hanem egy szólóproject, de ez mit sem von le az értékeiből, sőt, felsrófolja őket a tudat, hogy nagyrészt ez az egész egyetlen ember műve. Tovább

2018. augusztus 6.

Szétszed! - Chelsea Grin – Eternal Nightmare

Chelsea Grin – Eternal Nightmare (2018) | Miután Alex Koehler énekes és Dan Jones és Jake Harmond gitárosok is leléceltek, eléggé kérdéses volt a banda sorsa, de Tom Barber énekes érkezésével úgy döntöttek a srácok, hogy négyen is folytatják és összehozzák az Eternal Nightmare-t. Ennél jobban pedig nem is dönthettek volna, ugyanis ez bizony, bár nem reformálja meg a deathcore műfaját, de a fejedet azért leharapja. Tőből! Tovább

2018. július 30.

Berobbanás - Krúbi – Nehézlábérzés

Krúbi – Nehézlábérzés (2018) | Őszintén, baromi kevés magyar rap/hip-hop előadó van, akinek teljes odaadással tudom hallgatni a zenéjét, éppen ezért engem vágott a legjobban mellkason, hogy Krúbit az első hallgatástól kezdve röhögve és elismerően bólogatva élvezem. Aztán kijött a bemutatkozó album és konkrétan összehugyoztam magam a felismeréstől: ez kellett már a hazai hip-hop életnek! Tovább

2018. július 25.

Bring Me The Valentine - Bullet For My Valentine – Gravity

Bullet For My Valentine – Gravity (2018) | Hatodik lemezéhez érkezett a Matt Tuck vezette walesi metalcore brigád, akik ugyan már nem metalcore-ok és a tagok felét is lecserélték, mégis azt kell mondanom, hogy vannak megkapó pillanatai a Gravity-nek. Korlátozott számban és maximálisan párosíthatók a Bring Me The Horizon That’s The Spirit-jével, de legalább vannak! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky