3429 zenekar 12493 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. május 13. | Jam

Storytime. Megint... - Black Veil Brides

Copyright:

Black Veil Brides – Vale (2018) | A fekete menyasszonyok visszatértek, hogy négy évvel a selftitled buktája után kicsit visszaépítsék a renomét, amely mégsem romlott meg úgy istenigazából. Csak nálam, nálam viszont eléggé, hiszen az első három albumot – a maguk kis hibáival együtt is – imádtam, a negyedik pedig úgy arcul csapott az ötlettelenségével, hogy még mindig sajog kicsit.

És szögezzük le mindjárt az elején: nem ez a lemez fogja visszabillenteni Andy-ék mérlegét a pozitív tartományba. Az egész lejtmenet ott kezdődött, hogy a The Wretched and Divine után mindössze másfél évvel érkezett a folytatás és bármennyire is kreatívkák ezek a gyerekek, ennyi idő alatt nem tudtak ők sem csodát tenni (legalábbis a zseniális Set The World On Fire után még egyszer nem). A selftitleden mindössze két vagy három nóta volt, amely szót érdemelt és kb. ennyiben is maradtunk egymással – nem véletlenül nem volt róla kritika sem. Aztán eltelt négy év, amely már egy kis bizakodásra adhatott okot, hiszen végre a masszív turnézás mellett talán akadt Jinxx-éknek annyi ideje, hogy egy alaposan kidolgozott lemezzel hozakodjanak elő. És félig-meddig ez sikerült is, hiszen visszatértünk a koncept-lemez elgondoláshoz, viszont ezzel együtt a Wretched témaköréhez is, tehát egy pont plusz, egy pont mínusz… Az még mindenképpen eredménynek könyvelhető el, hogy a harmadik korong hangzásához is visszatértünk, tehát egy sokkal stilizáltabb, letisztultabb hangzással van dolgunk, mint amit hallhattunk az előző korongon és ez nagyon is dicséretes. Ehhez a zenéhez, amikor egyszerre négy-öt gitár is szól néha, kell az érthetőség és a karcmentes hangzás. (Természetesen a gitárok horzsolnak, nem erre értettem, hanem a tisztán kivehetőségre.)

Egy kritikában azt hallottam, hogy „ha hallottál tőlük egy albumot, hallottad az összeset” – egyébként ez volt az egész kritika, ami azért eléggé kacagtató volt. Én ezt azért vétóznám is egyből, hiszen az első három korong egészen eltérő volt egymástól, a debüt metalcore-os megközelítése és hörgései a Set The World-re kicsit elfogytak és átmentek glames, heavy-s témákba, míg a Wretched sztoriját sokszor kísérte szimfonikus körítés, epikus dallamvilág és néhol punkos hatások is felfedezhetők voltak. Aztán jött a selftitled, ami mindenből egy kicsi volt, de semmi sem igazán. Most itt van nekünk a Vale, ami meg egy az egyben a hármas lemez nyomdokait keresi, csak fele annyi fogós dal nincs rajta, mint anno 2013-ban. Andy hangja kellemes, de elég kicsi tartományban mozog, ráadásul a tipikus orrhangja miatt túl sok mindent nem is igazán tud kezdeni vele. És ott vannak még a kötelezően használt óóó-zások, amik olyan rendszerességgel jönnek, mint a sárga csekkek hó végén és pont annyira kellemetlenek is sokszor. Ennél már csak Jared Leto kellemetlenebb, de erre majd visszatérünk máskor...

Zeneileg egyébként nem lenne bal a lemezzel, mert bár annak a kreativitásnak a fele sincs meg benne, mint az első kettő (talán három) korongban, de egy stabil alapot hoznak a hangszeresek és néha még az ikerdallamok vagy a szólók is érdemelnek egy virtuális főhajtást. Viszont ha be kellene tennem az örök ranglistámra, akkor maximum a negyedik helyre tudna felkúszni, ami egy öt albumos mezőnyben igencsak szerény eredménynek számít. Kicsivel több fogós megoldás, egy picit feljebb tornázott tempó, kevesebb óóó-zás, pár frankó helyre beszúrt hörgés és kreativitás. Ezek azok az összetevők, amik visszaemelnék számomra a bandát az őket megillető helyre. Addig meg, ha nosztalgiázni támad kedvem, akkor jöhet az In The End, a Knives And Pens vagy a Rebel Love Song.


A MyMusic értékelése: 6/10


Tracklist:
01 – Incipiens Ad Finem
02 – The Last One
03 – Wake Up
04 – When They Call My Name
05 – The Outsider
06 – Dead Man Walking (Overture II)
07 – Our Destiny
08 – The King Of Pain
09 – My Vow
10 – Throw The First Stone
11 – Vale (This Is Where It Ends)

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2018. május 25.

Kívül állok, magamon kívül - Three Days Grace

Three Days Grace – Outsider (2018) | Három évet kellett újfent várnunk, hogy a torontói srácok visszatérjenek és végre levetkőzzék Adam hiányát, kipróbálva néhány olyan megoldást, amelyet eddig egész élesen kerültek. Persze nem minden esetben jó a kísérletező felfogás, de ha végre az énekes is beleviszi az egyéniségét a zenébe, azért az nem árthat. Matt pedig belevitte az övét ebbe a lemezbe bőséggel. Tovább

2018. május 24.

Hát ez nem az lett - 30 Seconds To Mars

A Jared Leto Show - 30 Seconds To Mars – America (2018) | A kezdetektől hatalmas rajongója vagyok a banda, vagyis a Leto fivérek munkásságának, a selftitled és az A Beautiful Lie ott csücsülnek a polcomon, a masszív porrétegtől védve, hatalmas becsben tartva, a This Is War-ra még fáj a fogam, míg a negyedik lemezt már csak ajándékba fogadnám el (talán). Pénzt már semmiképpen nem adnék érte. Valószínűleg az Americát azon nyomban vissza is adnám... Tovább

2018. május 20.

Elpuhultál? Nem baj! - Paramore

Paramore – After Laughter (2017) | Négy év telt el az ultrasikeres selftitled óta, Jeremy Davis ismét elhagyta a hajót, Zac Farro visszaszállt rá, de mindez csak a körítés, hiszen az agy, Taylor York és a hang, Hayley Williams még mindig magabiztosan vezetik egyre növekvő bárkájukat a pop tengerén. Az ötödik albumhoz érve elmondhatjuk, hogy egy felnőttebb, érettebb külsőt mutató, de lelkében még mindig bohókásan gyermeteg zenekarral van dolgunk, és ez zseniális! Tovább

2018. május 9.

Alapvető stabilitás - August Burns Red

August Burns Red – Phantom Anthem (2017) | Nyolcadik albumához érkezett a mindig megbízható, stabilan zakatoló metalcore alapvetés, akik ugyan a rajongók szerint még mindig csak próbálják a Messengers farvizét meglovagolni és a kreativitásuk már rég nem úgy csillog, mint hajdanán, de én ezt vitatnám. El is mondom, hogy miért! Tovább

2018. május 6.

Arcon leszel b@szva! - Ektomorf – Fury (2018)

Ektomorf - Fury (2017) | Farkas Zotya meghozta a következő Ektomorf albumot, miután kicserélődött körülötte az egész bagázs, de még mindig úgy gondolja, hogy ő a legdühösebb ember az univerzumban. Amivel egyébként nem is lenne alapvetően probléma, ha nem ez lenne a banda tizenötödik albuma, ugyanazon mezsgye mentén menetelve. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky