3429 zenekar 12481 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. május 13. | Jam

Storytime. Megint... - Black Veil Brides

Copyright:

Black Veil Brides – Vale (2018) | A fekete menyasszonyok visszatértek, hogy négy évvel a selftitled buktája után kicsit visszaépítsék a renomét, amely mégsem romlott meg úgy istenigazából. Csak nálam, nálam viszont eléggé, hiszen az első három albumot – a maguk kis hibáival együtt is – imádtam, a negyedik pedig úgy arcul csapott az ötlettelenségével, hogy még mindig sajog kicsit.

És szögezzük le mindjárt az elején: nem ez a lemez fogja visszabillenteni Andy-ék mérlegét a pozitív tartományba. Az egész lejtmenet ott kezdődött, hogy a The Wretched and Divine után mindössze másfél évvel érkezett a folytatás és bármennyire is kreatívkák ezek a gyerekek, ennyi idő alatt nem tudtak ők sem csodát tenni (legalábbis a zseniális Set The World On Fire után még egyszer nem). A selftitleden mindössze két vagy három nóta volt, amely szót érdemelt és kb. ennyiben is maradtunk egymással – nem véletlenül nem volt róla kritika sem. Aztán eltelt négy év, amely már egy kis bizakodásra adhatott okot, hiszen végre a masszív turnézás mellett talán akadt Jinxx-éknek annyi ideje, hogy egy alaposan kidolgozott lemezzel hozakodjanak elő. És félig-meddig ez sikerült is, hiszen visszatértünk a koncept-lemez elgondoláshoz, viszont ezzel együtt a Wretched témaköréhez is, tehát egy pont plusz, egy pont mínusz… Az még mindenképpen eredménynek könyvelhető el, hogy a harmadik korong hangzásához is visszatértünk, tehát egy sokkal stilizáltabb, letisztultabb hangzással van dolgunk, mint amit hallhattunk az előző korongon és ez nagyon is dicséretes. Ehhez a zenéhez, amikor egyszerre négy-öt gitár is szól néha, kell az érthetőség és a karcmentes hangzás. (Természetesen a gitárok horzsolnak, nem erre értettem, hanem a tisztán kivehetőségre.)

Egy kritikában azt hallottam, hogy „ha hallottál tőlük egy albumot, hallottad az összeset” – egyébként ez volt az egész kritika, ami azért eléggé kacagtató volt. Én ezt azért vétóznám is egyből, hiszen az első három korong egészen eltérő volt egymástól, a debüt metalcore-os megközelítése és hörgései a Set The World-re kicsit elfogytak és átmentek glames, heavy-s témákba, míg a Wretched sztoriját sokszor kísérte szimfonikus körítés, epikus dallamvilág és néhol punkos hatások is felfedezhetők voltak. Aztán jött a selftitled, ami mindenből egy kicsi volt, de semmi sem igazán. Most itt van nekünk a Vale, ami meg egy az egyben a hármas lemez nyomdokait keresi, csak fele annyi fogós dal nincs rajta, mint anno 2013-ban. Andy hangja kellemes, de elég kicsi tartományban mozog, ráadásul a tipikus orrhangja miatt túl sok mindent nem is igazán tud kezdeni vele. És ott vannak még a kötelezően használt óóó-zások, amik olyan rendszerességgel jönnek, mint a sárga csekkek hó végén és pont annyira kellemetlenek is sokszor. Ennél már csak Jared Leto kellemetlenebb, de erre majd visszatérünk máskor...

Zeneileg egyébként nem lenne bal a lemezzel, mert bár annak a kreativitásnak a fele sincs meg benne, mint az első kettő (talán három) korongban, de egy stabil alapot hoznak a hangszeresek és néha még az ikerdallamok vagy a szólók is érdemelnek egy virtuális főhajtást. Viszont ha be kellene tennem az örök ranglistámra, akkor maximum a negyedik helyre tudna felkúszni, ami egy öt albumos mezőnyben igencsak szerény eredménynek számít. Kicsivel több fogós megoldás, egy picit feljebb tornázott tempó, kevesebb óóó-zás, pár frankó helyre beszúrt hörgés és kreativitás. Ezek azok az összetevők, amik visszaemelnék számomra a bandát az őket megillető helyre. Addig meg, ha nosztalgiázni támad kedvem, akkor jöhet az In The End, a Knives And Pens vagy a Rebel Love Song.


A MyMusic értékelése: 6/10


Tracklist:
01 – Incipiens Ad Finem
02 – The Last One
03 – Wake Up
04 – When They Call My Name
05 – The Outsider
06 – Dead Man Walking (Overture II)
07 – Our Destiny
08 – The King Of Pain
09 – My Vow
10 – Throw The First Stone
11 – Vale (This Is Where It Ends)

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2018. november 26.

A lányos énemnek - Against The Current

Against The Current – Past Lives (2018) | Két évvel ezelőtt nagy vehemenciával vetettem rá magam a new york-i trió debütáló lemezére, mert a Gravity EP azt vetítette elő, hogy egy gitárral és lendülettel bőven megtámogatott, korrekt kis Paramore-klónt kapunk. Akkor csalódnom kellett, mert sokkal lágyabb, lassabb és unalmasabb lett a debüt. A folytatás viszont igyekszik visszaadni a hitemet! Tovább

2018. november 20.

Az imádni való, kénköves Pokol - Architects

Architects – Holy Hell (2018) | Nyolcadik lemezéhez érkezett a brit metalcore alapvetésének számító Architects, akiknél nem csak az volt a kérdés, hogy tudnak-e kétévente minőségi dalokkal és tartalommal előállni, hanem az is, hogy fő dalszerzőjük és alapító gitárosuk, Tom Searle halála után merre tovább? A válasz egyszerű: lefelé a mélybe! Tovább

2018. november 15.

A változás jó, értem?! - The Amity Affliction

The Amity Affliction – Misery (2018) | A trióra fogyatkozott ausztrál metalcore csapat hatodik albuma egy olyan kísérletezés eredménye, amire ugyan számítani lehetett az elmúlt pár év alapján, mégis a végeredmény teljesen más, mint amit vártunk. Igen, elismerem, egészen érdekes a helyzet, viszont végighallgatva a Misery-t kijelenthető, hogy egyáltalán nem rossz. Sőt... Tovább

2018. november 5.

Palánkról, de hárompontos - AWS

AWS – Fekete részem (2018) | Valószínűleg az ország egyik legvártabb kiadványává nőtte magát az elmúlt féléveben a budapesti srácok negyedik albuma, hiszen Örsék az Eurovízióval mainstream-i magasságokba jutottak, és azóta nincs megállás. Ez pedig amellett, hogy a rivaldát rájuk irányította, olyan súlyt dobott a vállukra, amelyet – talán időhiányban, talán más – nem biztos, hogy sikerült maradéktalanul elcipelni a célig. Tovább

2018. október 11.

Isten sem segített – Crossfaith

Crossfaith – Ex Machina (2018) | Évek óta reménykedem benne, hogy végre a japánok megemberelik magukat és nemcsak egy fél jó lemezzel lepnek meg minket, hanem kitart a lelkesedés a korong végéig, én meg rányomhatom a kiváló plecsnit az aktuális darabra. Miután láttam őket élőben, ez a reményem mondhatni vággyá, sőt akarássá nőtte ki magát. Aztán megint csalódtam. Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky