3429 zenekar 12486 letölthető zene
Rovatok
Hirdetés
Lemezkritika

2018. május 9. | Jam

Alapvető stabilitás - August Burns Red

Copyright:

August Burns Red – Phantom Anthem (2017) | Nyolcadik albumához érkezett a mindig megbízható, stabilan zakatoló metalcore alapvetés, akik ugyan a rajongók szerint még mindig csak próbálják a Messengers farvizét meglovagolni és a kreativitásuk már rég nem úgy csillog, mint hajdanán, de én ezt vitatnám. El is mondom, hogy miért!

Az egy dolog, hogy ezt a zsánert nagyjából már kimaxolta a világon keletkezett közel csitrillió zenekar, akik a kemény zene messiásainak tartják magukat, mégis kevés olyan van közülük, akik több, mint tíz éve változatlan felállásban és mindig megbízható minőségben tudják szállítani az újabbnál újabb zenéket. Sőt, ahogy azt a díjátadókon és a koncerteken meg lehet vizslatni évente többször – még nálunk is –, ez a teljesítmény nemcsak lemezen, de élőben is bivaly és baromira kiszámíthatóan világszínvonal. Egy olyan bandánál, akik ennyi ideje együtt zenélnek és relatíve egy egészen behatárolt műfajban tevékenykednek, csak egyetlen szempont lehet, ami miatt fent tudnak maradni és nem tűnnek el a süllyesztőben: ez pedig nem más, mint a dalok fogóssága. És mondhat bárki bármit, nekem ez az öt úriember két-háromévente mindig egy olyan lemezzel jelentkezik, ami bár túl nagy meglepetéseket nem okoz, mégis kiflibe görbíti a számat a headbamnghez, hiszen azt kapom, amire számítok, de mégis egy kicsit mindig mást. Éppen csak egy hangyafasznyival másabbat, de az meg pont kell, hogy élőnek tűnjenek a srácok.

A szerkezet alapvető fogaskereke természetesen mind az öt úriember, de azért mégis ki kell emelni Matt Greinert, aki teljesen megérdemelten vívta ki magának a rajongók és a szakma elismerését, hiszen ahogy ez minden koncerten minimum egyszer elhangzik valaki szájából: „b@$zd meg, ez egy gép!”. És a mostani albumon is püföl bőséggel olyan ritmikai képleteket, amiket igencsak nehéz lenne leutánozni. A másik sarkalatos pont JB Brubaker, aki minden lemezre képes olyan riffeket és dallamokat megálmodni, ami nem feltétlenül az év legjobbja, de valahogy mindig benne van a top5-ben. És ha valaki minden alkalommal képes elkápráztatni a nagyérdeműt, akkor arra bizony oda kell figyelni és bátran lehet támaszkodni. Mint ahogy teszi ezt a zenekar bátran, hiszen ha megnézzük csak a The Frost-ot vagy az Invisible Enemy-t – csak hogy a két húzódalt mondjuk -, akkor máris megértjük mire gondolok: rétegesen, okosan felépített dallamvezetés, meglepő fordulatok és maximálisan, a végletekig kidolgozott dalok. Ezekhez már nem is kell más, mint Jake Luhrs, akiről felesleges ódákat zengeni, hiszen már annyiszor leírtam, hogy mennyire jó frontember. Minden hörgésfajtája falakat bont, végre próbálkozik a tonális screameléssel is és a tánctudását pedig tanítani kéne – még ha ez vajmi keveset is tesz hozzá az albumhoz. Apropó, ha már a táncnál tartunk, most sokkal kevesebb stílusidegen intermezzot pakoltak a dalokba, nem úgy, mint a Found In Far Away Places-en, ahol ez már egy kicsit kiszámíthatóvá tette a dalok felépítését. Itt egy kicsivel változatosabbak lettek a nóták és ez nagyon sokat dob a lemez összképén.

Plusz azt se felejtsük el megemlíteni, hogy amikor már elkezdenénk kételkedni benne, hogy a korong végig érdekes lesz (mert akad pár aggasztóbb momentum), akkor berobban a Coordinates-Generations-Float triumvirátus és az állunkat kutatjuk percekig, miközben lúdbőrzik minden egyes porcikánk az epikus pillanatok gyűrűjében. Legalábbis nekem. Természetesen nem azt mondom, hogy ez lenne a banda legjobb korongja, de nekem a top háromba (na jó, négybe) simán odafér! Ha pedig ez kiverné a biztosítékot az oldschool rajongóknál, akkor ne kíméljetek, de nehéz lesz meggyőzni az ellenkezőjéről!


A MyMusic értékelése: 7/10


Tracklist:
01 - King Of Sorrow
02 – Hero Of The Half Truth
03 – The Frost
04 – Lifeline
05 – Invisible Enemy
06 – Quake
07 – Coordinates
08 – Generations
09 – Float
10 – Dangerous
11 – Carbon Copy
 

Szólj hozzá!

Csak regisztrált és belépett felhasználóink szólhatnak hozzá. Kattints ide a belépéshez! Regisztráció itt.

2018. október 11.

Isten sem segített – Crossfaith

Crossfaith – Ex Machina (2018) | Évek óta reménykedem benne, hogy végre a japánok megemberelik magukat és nemcsak egy fél jó lemezzel lepnek meg minket, hanem kitart a lelkesedés a korong végéig, én meg rányomhatom a kiváló plecsnit az aktuális darabra. Miután láttam őket élőben, ez a reményem mondhatni vággyá, sőt akarássá nőtte ki magát. Aztán megint csalódtam. Tovább

2018. szeptember 7.

One-Man Show - Panic! At The Disco lemezkritika

Panic! At The Disco – Pray For The Wicked (2018) | Brendon Urie egyedül maradt a Panic! fedélzetén, de szerencsére nem esett pánikba (bocs…), hanem pár ráérős hónapjában és a Broadway-szereplésének szünnapjaiban összehozta a banda hatodik lemezét. Ami igazából már nem is banda, hanem egy szólóproject, de ez mit sem von le az értékeiből, sőt, felsrófolja őket a tudat, hogy nagyrészt ez az egész egyetlen ember műve. Tovább

2018. augusztus 6.

Szétszed! - Chelsea Grin – Eternal Nightmare

Chelsea Grin – Eternal Nightmare (2018) | Miután Alex Koehler énekes és Dan Jones és Jake Harmond gitárosok is leléceltek, eléggé kérdéses volt a banda sorsa, de Tom Barber énekes érkezésével úgy döntöttek a srácok, hogy négyen is folytatják és összehozzák az Eternal Nightmare-t. Ennél jobban pedig nem is dönthettek volna, ugyanis ez bizony, bár nem reformálja meg a deathcore műfaját, de a fejedet azért leharapja. Tőből! Tovább

2018. július 30.

Berobbanás - Krúbi – Nehézlábérzés

Krúbi – Nehézlábérzés (2018) | Őszintén, baromi kevés magyar rap/hip-hop előadó van, akinek teljes odaadással tudom hallgatni a zenéjét, éppen ezért engem vágott a legjobban mellkason, hogy Krúbit az első hallgatástól kezdve röhögve és elismerően bólogatva élvezem. Aztán kijött a bemutatkozó album és konkrétan összehugyoztam magam a felismeréstől: ez kellett már a hazai hip-hop életnek! Tovább

2018. július 25.

Bring Me The Valentine - Bullet For My Valentine – Gravity

Bullet For My Valentine – Gravity (2018) | Hatodik lemezéhez érkezett a Matt Tuck vezette walesi metalcore brigád, akik ugyan már nem metalcore-ok és a tagok felét is lecserélték, mégis azt kell mondanom, hogy vannak megkapó pillanatai a Gravity-nek. Korlátozott számban és maximálisan párosíthatók a Bring Me The Horizon That’s The Spirit-jével, de legalább vannak! Tovább

magyar | english | deutsch | espanol | francais | romana | polski | slovensky